Irodalmi Szemle, 2008

2008/10 - TALLÓZÓ - Vasy Géza: A létezés sokarcúsága (Mezey Katalin költészetéről)

TALLÓZÓ

itt a líra már csak közvetít a személyek között, és minden felolvad ebben az együttélésben, mely csupa izgatott rezgés, de végső lényegében csupa szeretet.” Számomra azonban ez a líra továbbra is személyi megnyilvánulás. Ennek a személyiségnek az is a lényegéhez tartozik, hogy közvetít, hogy együtt él, hogy szeret.

A ki vagyok én? kérdése nemcsak a családhoz kötődően vetődik fel, hanem kifejezetten énközpontú versek sorában is. Megfogalmazódik a kétely: van-e értelme az emberi létezésnek? Mi az értelme, ha a tipikus léthelyzet: A lánc egyetlen láncszemének lenni (Credo). Mindezt bonyolítja az, hogy a lírai hős másféle elképzelésekkel vágott neki az életnek: Bennem hajdan / vakmerőn nyílt a lélek, / a »nyiss nekem tért« / homlokomra forrt, s ezzel szemben a jelenben: A világ fényes / almája kezemben - / arany tükrén / törött fogam / karcolást sem hagyott. / Elnézem, mert / még mindig érthetetlen, / hogy egymás értékére / miért voltunk vakok? (Ki hitte volna?)

A láncszem-problémakört egészen különlegessé az teszi, hogy a lírai hős nem a költészet esztétikai értékeinek romlékonyságával néz szembe, mint lehetséges veszéllyel. Nem költőként és nem is többgyermekes családanyaként perel az elmúlással, az életértékek kétessé torzulásával, hanem egészen egyszerűen: emberként. Úgy szól mindannyiunk nevében, hogy akármelyikünk bőrébe bújik bele, akármelyikünk tudatállapotát rögzíti: „Van-e kajánabb csapda a tudatnál? / van-e fájóbb a létnemlét sebénél?” (Credo). A válasz e kérdésekre nem filozófiai, hanem etikai síkon teremtődik meg: Élni az ősi összetartozásért, / nem mások rovására, s nem más helyett/fenntartani ezt a kétes, kiélt, /jobb híján létező tenyészetet.

E pontról visszatekintve még érthetőbb, hogy a család élete oly központi szerepű. Nemcsak a társadalom számára adott mintaprogram van benne, hanem a személyiség kiteljesítésének egyik lehetséges útja: az egyéniség lehetetlennek feszülő feladatvállalása. Ezért lesznek oly fontosak a legszűkebb családi körön túl a tágabb család tagjai is, ezért nem tud az édesapa halálába évek múltán se beletörődni, ezért olyan emlékezetes az édesanya példája. Ezért lesz fontos minden pozitív emberi kapcsolat, névtelenekkel és jeles költőtársakkal egyaránt. Az eddigi életmű alapján egyértelmű, hogy Weöres Sándor és Nagy László a két legfontosabb példakép: a személytelenség és a személyesség nagymesterei, akik egyaránt halhatatlanok.

Mezey Katalin negyedik verseskönyve nem önállóan jelent meg, hanem a válogatott és új verseket tartalmazó Szárazföldi tél (1991) utolsó három ciklusaként. Gazdag kötetnyi versanyag ez, amely most már nem a megelőzőhöz képest való poétikai elmozdulásokkal hívja fel magára elsősorban a figyelmet, hanem a megtalált versbeszéd folytonosságával, a szemléletben pedig az ideál és a való szembeállítása helyett a valóság rétegeinek olyan reflexiós rögzítésével, amely a tudat érzékelő és értelmező hullámmozgását, azaz változékonyságát is felmutatja. E versekben az válik nyomatékossá, hogy minden folytatás újrakezdés is, minden újrakezdés folytatás is. Nem a lét ellentéteinek elsimítása ez erőnek erejével, hanem a tudat senkifoldje helyzetének lehetséges feloldása vagy legalábbis emberszabásúbbá sze-