Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - TALLÓZÓ - Vasy Géza: A létezés sokarcúsága (Mezey Katalin költészetéről)
TALLÓZÓ A pályakezdő évtizedben háromféle verstípus jelent meg. A legkorábbira a népdalszerű hang és az érzelmi jellegű versépítkezés a jellemző (Fohász utoljára, Fordított Kőmíves Kelemen, Esőkergető, Legyek). A második típus elemző, analitikus versnek nevezhető. Ez látszólag széttördeli a versegységet, s a montázstechnikához hasonlítható eljárással dolgozik, több szólamot érvényesítve. A vers tárgya azonban pontosan körülhatárolt, így a montázsok szigorúan megszerkesztett láncolatban illeszkednek egymáshoz. Ez végül is azt eredményezi, hogy az analitikus vers egyúttal szintetikus is lesz: a részletek egységgé szerveződnek (Hamlet, Kifutópályák, Amíg a buszra várunk). Az analitikus vers közvetlenül vezet a harmadik típushoz, amelyre a nyelv lehetőségeivel való kísérletezés a legjellemezőbb. A vers tárgyának analízise szinte törvényszerűen hozta magával a vers anyagának analízisét, a lehetséges újfajta kifejezési módok keresését. Az első kötetben ebből a törekvésből még csak mutatványt találunk, jellegzetessé a másodikban válik, már a cím is utal erre: Anyagtanulmány (1977). A pontos megjelenítés szenvedélye vezeti a költőt abban, hogy keresse a nyelv kihasználatlan lehetőségeit, illetve a költőiség minimumát, a hétköznapi és a lírai szövegek határhelyzetét. Ez a fajta kísérletezés a Kilencek közül csak Mezey Katalinra jellemző, de a korszakban jelen van a nyilvánossághoz csak kevéssé engedett hazai neoavantgárd törekvésekben Tandori Dezső mellett például Marsall László, Ágh István, Oravecz Imre lírájában. Az Anyagtanulmány tudatos továbbépítése az első kötetnek. Ez a könyv is hosszabb időszakot ölel át, az 1968 és 1975 közötti évek termését összegzi. A korai népdalszerűség a maga közvetlenségében ugyan már nincs jelen, de hangsúlyosan folytatódik az analitikus verstípus. Közülük a legjelentősebb a Határaink, amelynek szemlélete az egész korszakra jellemző. Igazolja ezt a kötet élén álló mottó, amely II. Rákóczi Ferenc Recrudescuntjábó\ való: „Számkivetettségben van ott az igazság, valahol az elmének eleve bevett dühössége uralkodik”. Ezekben az években ismét sok szó kezdett esni a kelet-közép-európaiság fogalmáról, az itt élő népek egymásrautaltságáról, ennek történelmi meghatározottságáról. Az sem lényegtelen, hogy negyed évszázad bezártsága után, legalább ebben a térségben lehetővé kezdett válni a rendszeresebb szomszédolás. E versben a problémalátó gondolkodás bátorsága, tisztázó igénye a meghatározó: az az ílmic császári nyaraló /mert akkor Ilmic Olmiitz /és nem is Csehország / hogy néz ma már egy osztrák / s a Monarchia térképére / egy morva /ma /s hogy egy magyar /s egymásra hogy a három /s hogy nézek én A vers mindjárt indításával a lényeget emeli ki: a meglehetősen viharos múltat, az egymással sokszor összeütköző nemzeti történelmeket. Erre a kiindulópontra épül a gondolati váz, amelynek lényege: múltunk meghatározza ugyan jelenünket, de a múltbeli ellentéteket nem szabad abszolutizálni, megmerevedve továbbhurcolni. Hiszen egyenrangú nemzetek élnek itt is, s egyiknek sincs több oka és joga bármit is a másik szemére vetni. A fontos az, hogy bár nehéz próbákon keresztül, de e népek megmaradtak, őrzik nemzeti jellegüket évszázadok után is, minden hódító törekvés, elnyomó hatalom után is. Kölcsey Ferenc szép gondolatát, a „meg-
