Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - TALLÓZÓ - Vasy Géza: A létezés sokarcúsága (Mezey Katalin költészetéről)
TALLÓZÓ egy önszerveződő írói csoport minden tagja a szakmában maradjon, nevet, elismerést szerezzen, életművet építsen. Az Elérhetetlen földet pedig most már történelmi távlatból lehet a Holnap mellett a huszadik század legfontosabb, pályakezdőket bemutató gyűjteményének nevezni. * * * Pályát kezdeni sokféleképpen lehet. Mezey Katalin első verse az antológiában a Fohász utoljára. így indul: Istenem, adj eleséget, /harchoz halálig ellenséget, /forró egedhez kemény szárnyat / messzeségedhez merész vágyat, / csókomhoz adj kerek szájat, /szabadságomhoz olaj ágat. A fiatal József Attila jellegzetes magatartására, a Tiszta szívvel elszántságára emlékeztet ez a vallomás. A bölcsészkari fiatalok tudatosan vállalták e programot, diákfolyóiratuk címéül e verset választották. A tisztaság, a fiatalság és a teljességvágy sugárzik Mezey Katalin verséből is, átszőve harci elszántsággal. Mint társai, ő sem azért vállalja a társadalmi küldetést is kereső költő-szerepet, hogy csupán e hagyomány útját járja. A halálos harcnál jobban illik hozzá a szabadság olajága, s egyik első nagy életproblémája éppen abból fakad, hogy a „szabadságot”, a társadalmi cselekvés lehetőségét folyamatosan és több életszinten is korlátozottnak kell látnia. Talán ezért is olyan eleven benne a veszélyérzet: nem az ifjúság elmúlásától, hanem eszmeiségének elvesztésétől félti önmagát és nemzedékét is: Jaj mit ér az ifjúság, / ha önmagába fullad! / (...) / Nagy csütörtök, nagypéntek, /arcomig érő bánat, /szabadságom tört virága, / van-e húsvét utánad? / (Nagycsütörtök, nagypéntek) Kétséges tehát, hogy a szenvedést követi-e húsvét ünnepe. Reménytelennek mutatkozik az életúton a be- és megérkezés. Olyan világban kell élni, ahol „értelmetlenül elmúló ünnepek” követik egymást, ahol az ember „az egyhangúság emlékművei közt” jár, s az önbiztatás legfontosabb szava a „türelem”, ahol nem lehet ismerni „az ellenállás törvényeit”. A küzdeni vágyás rendre tehetetlenségbe fullad. Jogos a lázadás mindez ellen, de eredménytelennek mutatkozik. A személyiségnek a létezéshez való jogát is állandóan igazolnia kell, s még ezután jönne a neheze: a sajátszerűség elismertetése. Számadásversek, vitaversek születnek, „bíróság” előtt érzi magát a lírai én, de nem csak saját személyét, hanem egész nemzedékét. A legszebb szándék is kisszerűvé silányul így. Az első kötet címe a versbelinél is tágabb, szimbolikusabb jelentéssugárzással fejezi ki ezt a tehetetlen és lehetetlen helyzetet: Amíg a buszra várunk, az alatt sem lehet kiszakadni a korlátozottság és a túlzott meghatározottság szürkeségéből. Az első kötetet, amelynek versei 1960 és 1968 között keletkeztek, nagyrészt a nemzedéki közérzet elemzése hatja át. Ez az elemzés gondolati igényű, s bár szándékait tekintve mindenképpen társadalmi célú, már ekkor benne van csírájában a lételméleti jelleg is. Mezey Katalin korai verseit ez teszi sajátossá, s különíti el számos pályatársáétól. S bár vannak e lírai közérzetnek kiegyensúlyozottabb ellenpontjai, nem ez, hanem a nyugtalanság a meghatározó.
