Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - Markó Emil: Késői nyár (Két levél)
Markó Emil vagyok. Ki tudja, ha Jankát nem ismerem, meg nem szeretem, ma talán állástalan vagyok, mint közülünk annyian. Egyszóval: tizenöt éve éljük Jankával a magunk csendes, nyugodt és merem mondani: boldog életét. Van egy fiam, tizennégy éves múlt és egy lányom, aki tízéves. Azt elfelejtettem mondani, pedig igen fontos, hogy a feleségemmel egyidősek vagyunk, három év múlva bizony már a negyvenedikbe lépünk mindketten. Nem tudom, megérzed-e, miért tartom én ezt fontosnak. Én, a magam harminchét évével, lassan-lassan elmaradtam korban a feleségem mögött, ha látnál, azt hinnéd, harminc sem vagyok: a sok sport, a rendszeres élet, a családomban örökletes fiatalos megjelenés, a négyesztendei harctéri szolgálat ellenére is megőrizték bennem az ifjúságot. És most újból azt kell mondanom: szeretem a feleségemet. De Inci, akivel a sportklubban ismerkedtem meg a tavasszal, mintha csak arra döbbentett volna rá, hogy ennek a szívós fiatalságnak megvannak a maga jogai is. Már említettem, menynyire nem tomboltam ki a fiatalságomat, mint más férfiak, milyen keveset ismertem meg a szerelemből, milyen végérvényesen megmaradtam az első nőnél, Jankánál, aki az életembe lépett. De ne hidd, hogy Inci afféle pozsonyi démon, kacér és kalandvágyó, aki csak el akar venni a feleségemtől. Inci elvált asszony, harmincéves, nagyszerű evezős, általában csupa egészség, egyszóval: mai nő. A feleségem, sajnos, kissé régimódi, a háztartáson és a gyermekeinken kívül nem érdekli más, soha nem volt rávehető, hogy valamelyest sportoljon, a klubba beírattam, de még soha nem jött el velem, arról pedig, hogy csónakba üljön, hallani sem akar. „Menj csak magad, fiam - szokta mondani -, vagy vidd magaddal a gyerekeket.” A kislányom és persze a fiam is jó sportolók, de végre is, nem jöhetnek mindig velem a vízre, a teniszpályára, és így kellett nekem Incivel találkoznom. Ahogy most végigolvasom ezeket a zavaros sorokat, látom, mennyire bűnösnek érezhetem magam a lelkem mélyén, hogy mentegetőzöm és kerülöm az igazságot. Nem igaz, vagy legalábbis lehetséges, hogy nem igaz: sport, modem nő, stb... mindez bizonyára csak az igazság kis részét jelenti: külsőleg, díszlet. A nagyobbik rész az, hogy én igenis megszomjaztam a szerelemre, valószínűleg csak tudat alatt, de nagyon mélyről, mert Incibe halálosan beleszerettem. Valamikor, tizenöt évvel ezelőtt, a féleségembe is szerelmes voltam, de mi volt az ehhez képest? Gyerek voltam, szűzi kis legényke, aki - most már tudom - magát a szerelmet szerette abban az első nőben, aki az útjába került. A többit már magad is tudod. Ha agglegény maradtál is, éppen elég regényben megírtad azt az átalakulást, amelyen a szerelem átmegy, amíg házasélet válik belőle. Aki alaposan megkóstolta a szerelem kelyhét, annak a házasélet olyan, mint a mámoros éjszaka után a tiszta forrásvíz. És ki tudja, nem azért maradtam-e ennyire fiatal, hogy az élet mindenért kárpótoljon, amit idejében nem ismerhettem meg belőle? Szavak, szavak! Mentegetődzés, bűntudat ide vagy oda: szerelmes vagyok Incibe, ő is szeret engem, hiába minden, nem tehetek róla, nem tehetek ellene semmit. Késői nyár? Nem igaz, csak elkésett nyár, ez sem az én hibám. Tizenöt évig nem is néztem más nőre, mint a feleségemre. És most csak azt tudom, amit érzek, hogy Inci nélkül nem él
