Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - Bodor Miklós László: Magasréti bika (novella)
Bodor Miklós László — Ez ö! - ujjongtam fel, de mi történt vele? - kérdeztem magamtól. Fején, nyakán jól látható sebek húzódtak, homlokán is véresen lógott a bőr. A távolság még mindig kissé nagy volt, de a puska már a helyére került, és kerestem a váll-lapját. Sajnos, nem állt meg egy pillanatra sem. Vitatkozott benne a harci kedv meg a féltékenység. Átlépett a szálasba, de ott takarásban volt. A tehenek őt nézték, így módom volt keresni a talpammal egy alkalmas gallyat. Lábfejemet ráfordítottam, aztán ránehezedtem. Reccsenve pattant el, mire mindannyian erre kapták a fejüket. A bika kilépett addigi takarásából. Rajta volt fegyverem célkeresztje első lába meghosszabbított vonalán, a legjobb helyen. Rápöccintettem a gyorsítót, ekkor leszegett fejjel beleszántott a földbe, és nem tudtam a csővel követni szilaj mozdulatát. Aztán kinyújtott nyakkal óriásit bődült. Ekkor engedtem el a golyót. A vad maga alá kapott lábbal, hatalmasat ugorva jelezte a találatot. AZ ELMÚLÁS Haláltusáját nem írom le. Soha nem szerettem nézni a vad szenvedését, elmúlását. - Adtam neki még egy lövést. Mikor elcsendesült, odamentem hozzá. Legszívesebben feltámasztottam volna. Ezt az érzést nem értheti meg, csak aki maga is vadászik. Nem éreztem semmi diadalt. Sajnáltam a bikát, aki igaz, nem volt dísze az állománynak, agancsa nem híresség, de ide tartozott az erdőhöz. Most mindent üresnek éreztem, és magamat valahogyan piszkosnak is. El akartam ezt a bikát ejteni, már csak hiúságból is, mert annyiunkat tett bolonddá páratlan élni tudásával, fittyet hányva fegyvernek, vadászati tapasztalatnak, hogy ne mondjam: tudásnak. Másrészről viszont megsebesítette minden évben több vetél y társát. ...és most, hogy itt van előttem opálosodó szemmel, holtan, hát nem szégyellem: megsirattam a magasréti bikát.- Bocsáss meg, öreg, ha tudsz! - suttogtam a fülébe, amikor a töretet megvé- reztem, hogy kalapom mellé tűzhessem. Tizenhat éve történt mindez. Most, hogy mindezt leírom, felnézek a falra, ahol egyszerű festett táblán lóg a trófeája, s mintha válaszolna:-Megbocsátok, legyőztél. Hiszen látod, emlékeidben ma is élek. Tele voltam már sebekkel. Ha valamelyik fiatal bika szúrt volna le, és egy mély vízmosásban múlok ki a világból, mi maradt volna belőlem? Tisztességes harcban győztél, és hogy meg is írtad, talán feltámadok egy kicsit... Az olvasóid emléke is leszek. Itt az új, idei szeptember, talán még találkozunk is odakinn az erdőn. * BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ (1944) Budapesten él, nyugdíjas villamosmérnök. Felmenői felvidéki kisbirtokos magyar nemesek voltak.
