Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - Bodor Miklós László: Magasréti bika (novella)
Bodor Miklós László Csak nézem a vadakat, amíg el nem lopja az alkony a színeket. A csapat visz- szahúzódik a völgybe, én pedig feltápászkodom, és megindulok a házam felé. SEGÍTSÉG Még jó a lővilág, amikor motorzúgást hallok. János jön a terepjáróval, és vendégvadász ül az anyósülésen. Igyekeznek a sóhegyi magaslesre. Előadom élményemet pár szóval, mire kapok tőlük puskatisztító vesszőt meg mindent, ami kell, azzal, hogy majd holnap vigyem át hozzájuk. Ott, az út szélén gyorsan kikotrom a csövet, aztán elülök a horhos felett, egy öreg lesemyőben. Előttem rigó neszez, majd a kőbánya felől bejön egy koca. Öt süldője körülötte kocog. Szép egészséges mind, de őket most úgysem lőném meg. És amikor már végképp menni készülök, megszólal egy bika. Nem az öreg, mégis javakorabeli. Csak két tehénnel van, és nem nekem való. Érett agancsú nagy bika. Ismerem is. Vendégnek tartogatott, jó trófea. Sok cókmókomat hátrahagyva előreóvakodom a jelleghatárig. Nehezen megy a dolog, ropog, száraz az avar, takarásom sincs, fény pedig csak éppenhogy. Már- már az jár a fejemben, hogy megvackolok itt a leshelyen, valahogy kihúzom hajnalig, és reggel talán lefényképezhetem a bikát. KI-KI NYUGALOMBAN... Mikor elhúzódtak, mégis összeszedtem a holmimat, és hazamentem. Összeütöttem magamnak valami vacsorát, és kiültem a teraszon árválkodó rönkasztalhoz. Élveztem a csípősre váltott estét. Hallgatóztam. Néha felhangzott a falu ilyen-olyan zaja, nem nyomta el az erdősusogás. Benn a szobában égett a lámpa, a pisla fény, no meg az én csendes neszezésem odacsalt egy kuvikot. Tudatta velem, hátborzongató hangján, hogy lát engem. Próbáltam utánozni a hangját, ami - ki tudja? - jól sikerült, vagy inkább csapnivalóan, mert vékony hangon visszavisongott, és közelebb jött. A kerítés egyik oszlopán ült, tömzsi kis fejét bosszankodva forgatva.- Ilyen vacakul kuvikolni - gondolhatta magában. Beszélgettünk egy darabig, aztán puha lendüléssel lebukott a sötétbe, megkerült engem, valószínűleg egy megkésett őszi szendert ejtett zsákmányul, és elszál- lott az éjszakába. A „MAGASRÉTI BIKA” A hajnal újra gyönyörű volt. Mára az öreg körtefához iratkoztam fel, hát arra vettem az irányt. A régi vadászház feletti gerincen távoli bőgést hallottam. - Az öreg bika „szólt.” Hangja a pallagi határ irányából hullámzott ide. Hátamat fának vetve füleltem. Eleinte csak a vágyaimnak tulajdonítottam, hogy mintha ide, az újulat felé közeledne, de igen! A bőgés közeledett. Rossz helyen álltam.
