Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - Bodor Miklós László: Magasréti bika (novella)
Magasréti bika SEMMI SEM TART ÖRÖKKÉ... De nem minden papsajt! A bika alól szépen kisétál a tehén. Valósággal riszál- va jön vissza a csapathoz, elvegyül a háremben, majd a riszálás csillapul, és valahogy komolyabbá válik a mozgása. - Most lett talán a fickándozó ünőből, anya? Remélem, a holnap szarvasai érdekében, mert ettől az apától nem lesz csö- költ boria, az bizonyos! A bika is megnyugodva tér vissza. Bőgését nem hagyja ugyan abba, de a korábbi szilajságából engedett. Éppen szemben van velem, mikor folyamatosan bőgve tehenei felé tart. A gyönyörű látványtól felajzottan fényképezem, szinte folyamatosan. Most még azt is megengedi, hogy a kajtárbikák egyike odaóvakodjon a rét szélére. Odakiált ugyan neki valamit, de hangja most nem fenyegető, inkább csak figyelmeztető. Ilyen odabődülésre mondta egyszer egy idősebb barátom: „Nem figyelmeztet az, hanem azt mondja a másiknak: Most mit piszmogsz ott. te majom? Miért nem jössz inkább segíteni, mikor látod, hogy nem győzöm?” Hangsúlyozom: Ez a barátom már idősebb ember. Mert mi - a bika meg én- nem így gondoljuk.- Még nem! FELEJTGETÜNK - KÉPZELGÜNK Most bezzeg eszembe sem jut az öreg magasréti! Sajnos a puska sem igazán, mert térden-fészkelődésem közben valahogy rátelepedtem, és csöve szépen belefű- ródott a földbe. Tanácstalanul nézem a cső torkolatát.- Ez bizony tele van földdel. Puskavessző, kefe, kóc, miegyéb a kitakarításához persze nincs velem!- Hát, most inkább ne is jöjjön az az öreg bika, mert akkor bízvást megüt a guta - gondolom. Pedig amilyen ravasz vén jószág, bizonyosan előre megtervezve küldte erre ezt az idegent, mondván: „ Megférünk itt ketten is. Minek verekednénk? Sőt! Azt javaslom, vidd ezeket a némbereket a patakon át, oda fel a rétre! Gyönyörű hely, épp szerelemre való. Vadász oda nem megy, mert mire felér, kiköpi a tüdejét. — Illetve, egy talán felmászik, de attól... Attól ne tarts cseppet se! Nem akarok semmit mondani, de az akkora balek! - ingathatta meg szánakozón agancsát a jövevénynek. ” Most pedig alkalmasint valami jó bőgőhelyen röhög rajtam. - Ettől kitelik! Eddig eszembe sem jutott a puska, ám mert használhatatlan, zabái a méreg miatta. Spekulálok, hogy valami vékony gallyal talán kitaszigálhatnám a csőből a maszatot, ám ezt azonnal elvetem, mert a huzagolásban maradhat valami rögöcske, aztán: bumm! Szilánkokra szakadhat a cső, és a társaság ide állít egy keresztet az emlékemre.- Az még korai lenne! - állapodok meg a jobbik eszemmel.
