Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - Bodor Miklós László: Magasréti bika (novella)
Bodor Miklós László Iámhoz szorítva - hátha... Hátha megesik rajtam a szíve tiszteletre méltó védőszentünknek! Csak ide vezeti már a bikámat! Ám Hubertus nem lágyszívű. Olyan remek bika tolta fel magát a völgyből, amilyet errefelé még soha nem láttam. Nem „idevalósi,” az bizonyos. Okvetlenül „határsértő” jövevény. Valahol a Felvidéken nevelkedett, talán átúszta az Ipolyt? „Bennszülött” szarvashölgyeink bájai csalták át az uraságot? Hát csak jöjjön! Szívesen látom. Ideje már, hogy errefelé is rendes szarvasbocik növekedjenek! Rajta nem fog múlni, mert szemmel láthatóan űzi az egyik tehenet. Mérgesen rá-rábőg a fiatal tehénre. Az meg-megáll, csipeget, vakarózik, Hátrafordul, majd amikor a bika lenyomott nyakkal, előretartott fejjel, kitágult orrlyukakkal megközelíti, játékosan odébb ugrik.- No de, Uram! Mit képzel rólam? - kérdezi álszömyülködve, de távolabbra nem menekül: Ingerli a bikát, az pedig ingerül szemmel láthatóan. Ami a csábítgatás női művészetét illeti, ez az ünő már szinte emberi - gondolom kuncogva. A játék erotikus töltetét teljesen átérzem, és át is élem. Persze, a bikának szurkolok, „aki” alighanem érzi, hogy itten most szórakoznak az erősebbel. A tehén után lendül, lesunyja a fejét, nyakát elfordítva valóságos barázdát hasít a gyepbe. Agancsa ágain fennakad egy jó talicskára való földdel kevert avar. Mérges bődüléssel a mórikáló leányzó után hajítja a „csokrot.” Az zúgva száll a levegőben, le-leszakad belőle néhány csupomyi darab. Ezekből szépen kap a többi tehén is, a java azonban nagyot puffanva eléri a vonakodó tehén hátát. Az ettől meglódul, a csapatban némi zavar támad. - Ezt használom ki: Leteszem a puskát, felnyalábolom a fényképezőgépet. A bika nagyot bődülve veti magát a tőle távolodni látszó bestia után, és az immár hagyja is magát utolérni. Sajnos, takarja őket a többi tehén, s alacsonyan is ülök. Inkább tudom, mint látom, ahogyan az agancsára felemelkedik. Ekkor meglátom egy pillanatra a bika elülső csülkeit is, amint ráereszkedik megszerzett párjára.- Azaz, dehogy! Hogy is van ez? Ki szerzett itt meg kit? - Hökkenek meg.- Nem a ravaszkodó tehén „happolta el” társnői elől ezt a bikát? - kérdezem magamban, bár tudom a választ. Alighanem egyformán gondoljuk ezt a többi tehénnel, mert többen is odanéznek a szerelmeskedőkre, és rosszallóan megbillentik a fülüket.- Ez a „cemende!”- Hogy még a bozótosba se szaladt be!- Dejszen ilyen volt ennek már az anyja is - prüsszent mérgesen az egyik hoppon maradott társnő a szomszédjai felé. Lelkesen fotózom a látványt, és csodamód, nem zavarom meg a csapatot, sem amikor esetten a zár, sem amikor újra felhúzom a gépet, sem amikor szükségképpen meg-megmoccantom zsibbadt térdemet, mert ide-oda fordulva próbálok valamit filmre vinni a jelenetből.
