Irodalmi Szemle, 2008

2008/10 - Sándor Zoltán: (Re)Akciók (naplójegyzet)

(Re) Akciók

(naplójegyzet)

Egyáltalán nem kellett volna megszületnem.

Ez már többször is eszembe jutott. Még gyakrabban kimondtam. Meggondolatlanul. Legalábbis nem ITT, teszem hozzá, ha úgy érzem, hallgató társamat mélyen megdöbbentette eme kijelentésem. De még senkinek sem árultam el, hol van az a bizonyos OTT. Egyszerű oknál fogva: mert fogalmam sincs róla. Még kellő bátorságom sincs hozzá, hogy eltűnődjem rajta. Felmerül a kérdés, vajon miért? Ha rájönnék, elindulnék oda?! Aligha... De ettől tartok?! Az akciótól?! Saját mozdulataimtól?! Térdkalácsom ki-be hajladozásától, hosszú, esetlen karjaim lóbázásától, a soksok focizástól és strapától elalaktalanodott bokáim esetleges kibicsaklásától, talpam és az előttem kanyargó ösvény ritmikus érintkezésétől?! Vagy mégsem? Csupán az újjászületés lehetősége leheli belém ezt a megmagyarázhatatlan szorongást, ami láncreakciós folyamat gyorsaságával terjed szét zsigereimben... Talán csak a mozdulatlanság kéjes öröme tagióz le öntudatlanul és tesz cselekvésképtelenné.

Az elméleti cselszövések szféráján kívül tulajdonképpen hiányzik a kellő akarat hozzá. Ugyanis, mindez csak képmutatás. Üres duma. Szószaporítás. Ösztönszerű önámítás, hitvány kifogás látszatszerű függetlenségem megőrzése érdekében, arra az esetre, ha egy októberi éjszakán egy kis nyirkos mellű hajadon megkér, csináljak már neki egy kisbabát. Neki is látok, nem kell kétszer mondania, hogy a végén combtövemhez tapadt kimerült hímvesszőmben gyönyörködve elégedetten meghúzzam a vizet a tovatűnő használt óvszer után, amelyet előtte aprólékosan megvizsgáltam, vajon nem csordult-e ki belőle egy cseppecske is - csak úgy magától, véletlenül, vagy akár némi ravasz női beavatkozással - abból a forró folyadékból, amelyet szervezetem oly rendszeresen és bőkezűen állít elő, hogy én aztán mindenféle fruskákra pocsékoljam el - néha lelkiismeret-furdalásom van emiatt, de még ez is csak látszat. És ezután visszafekszem melléje, általában elégedett vagyok, néha nem, rágyújtok - ezt is csak általában -, és rendszerint azon kapom magam, most milyen szívesen olvasnék, mondjuk: Kafkát, de nem lehet, mert megsértődik. És - általában - én sértődöm meg, mert ő megsértődne, ha én valóban azt tenném, amire akkor éppen kedvem van, és gyűlölöm, mert kénytelen vagyok vele együtt bámulni a mennyezeten evickélő utolsó légypárost. Pontosabban, elképzelni, mivel a szobában sötét van. Általában mindegyikkel sötétben szoktunk, bár a legtöbbnek semmi kifogása fényes nappal sem, de olyankor leginkább mással vagyunk elfogSándor Zoltán