Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - TANULMÁNY - Fried István: Egy elmúlt világ emlékezete (Kérdések a Szepesség többnyelvűsége, kultúráltsága körül)
Egy elmúlt világ emlékezete nyomórészt német és latin közlemények lelhetők, ám magyar és bibliai cseh nyelvű szépirodalom teszi a mából visszatekintve különlegessé, kortársi aspektusból pedig a régiótudat jelződésévé a vállalkozást. Ami Rumynál levelekben és a megjelentetés tervrajzában olvasható: megfelelő teret nyitni a német, a magyar és a szláv nyelvű törekvéseknek, és ezáltal felmutatni azt a régióspecifikumot, amely körvonalazódásának alapja Rumy szepességi tapasztalata. Ebben a felfogásban a nyelvek, a kultúrák, ezen belül az irodalom annak az együvé tartozásnak a kifejeződései, amelyek a régióspecifikumot úgy fogják föl, mint a különféle nyelvi kultúrák komplementaritását. Az almanach közleményei - természetesen különböző színvonalon - azt adják hírül, hogy a régióban nem egymással ellentétes, hanem egymással párhuzamos nyelvi-kul- turális önmeghatározások léteznek, s az a klasszicista irányultság, amely a különféle irodalmakat (beleértve a neolatint) jellemzi, hasonló (esztétikai) megfontolások szerint szervezi a régió irodalmait, amelyek a többnyelvű almanach révén a többnyelvűnek elfogadott irodalmi életet alkothatnák. Rumy ugyanis nem egyszerinek, alkalomszerűnek tervezte a végül is a tervezés stádiumában megrekedt folyóiratot és az almanachot, hanem állandó megnyilatkozási fórumot kívánt (volna) biztosítani mindazoknak, akik hozzá hasonlóan elfogadják, hogy nem csupán a „nemzeti irodalom” intézményrendszereiben kísérelnek meg jelen lenni; azaz nem kizárólag a nemzeti irodalmi médiumok lehetőségeit veszik igénybe, hanem a Rumy tervezte, de a maguk által is létrehozott többnyelvű „orgánumot”, amely azt a pluralitást fejezi ki, amelynek aktív alakítói. Bécs és a német nyelv a „nagy”-világba való kilépést biztosította, ehhez képest a „kis”-világ teremtette lehetőség célkitűzéseiben szerényebb, ám megvalósulása esetében alternatívát kínált volna föl a „nagy”-világgal szemben, egyenrangúnak elfogadva/elfogadtatva a „kis”-világot, a centrumhoz a periféria üzenetét továbbítva. Ezzel azonban messze meghaladták volna a többnyelvűségre korlátozott kulturális teret, és megcélozhatták volna azt a „multikulturalitást”, amelyről mainap- ság szokott beszélni az irodalomértelmezés. S amilyen jellemző a Szepességre, hogy Rumy terve ebben a körben és környezetben született meg, legalább olyan jellemző a korra és a tágabb kontextusra, hogy nem valósult meg. Ennek „külső” okai között elsősorban és joggal az anyagi eszközök hiányát szokás emlegetni, hozzátéve Rumy nyughatatlan természetét, aki meglehetősen sűrűn váltogatta munkahelyeit, igaz, nem mindig önhibájából. Ugyanakkor Rumy levelezésének tanúsága szerint: noha akadtak a tervezésben, sőt a kivitelben, társak, a nemzeti narratíva első megfogalmazásai eleve gátat szabtak az egész Monarchiát átölelő kezdeménynek, s a szabad „kapacitást” a bécsi vállalkozásokban megnyilatkozó „birodalmi patriotizmus” ideológiája és annak szolgálata kötötte le. Ennek az ideológiának a Szepességben viszonylag kevés híve volt, Rumy egy szűkebben értelmezett régió bemutatásával tette differenciáltabbá az önmeghatározás lehetőségeit. A XIX. század elejének viszonyai között azonban efféle törekvés számára és a körülmények kedvezőtlennek bizonyultak. Rumy e két terve nem is lelt folytatásra, jóllehet a szepességi öntudatnak tulajdonított „pluralitás” (kevésbé a szláv és a magyar művelődésben, ha mégis, akkor ettől idegen elgondolásokkal vegyítve, inkább a regionális, többnyire német nyelvű, olykor
