Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - TANULMÁNY - Fried István: Egy elmúlt világ emlékezete (Kérdések a Szepesség többnyelvűsége, kultúráltsága körül)
Egy elmúlt világ emlékezete más - régióhoz tartozást tudatosít. Pukánszky előrevetített végkövetkeztetése szerint a Szepességben „a közösségtudat legerősebb hullámzásai közepette is megőrzi eredeti, fcszültségnélküli, harmonikus egyensúlyt jelző tartalmát.” Akár meglepőnek is tetszhetne ez a megállapítás 1939-ből, ha 1943-ból nem tudnék idézni egy másik, részletezőbb fejtegetést. Az újabb területi átrendeződésekhez és az újból kikénysze- rített migrációkhoz még az ideológiai polarizálódás járult, amely tényezőkhöz viszonyítva foljebbi és majd alábbi idézetünk „visszafelé irányuló utópiá”-nak tűnhet. Az azonban megfontolandó, hogy ez éppen a Szepesség történeti, földrajzi, nyelvi múltjával kapcsolatos: „A cipszer schase kutatta, hogy sorstársának bölcsőjénél német anya, szlovák dajka vagy magyar anya dúdolta-e az altatódalt. A cipszer nem kereste azt se, hogy társa a protestáns egyháznak tagja-e, a lőcsei katolikus öreg templomban keresztelték-e. A cipszer nem kereste azt, hogy milyen házban született valaki, azt is megbocsátotta a cipszer a másiknak, ha véletlenül kastélyban született is, csak becsületesen dolgozzék. Az egyesítő momentumok keresése, az együvé tartozás érzetének ápolása volt a szepességiek boldogulásának titka.”12 S csak mellékesen: meglehetősen egybecseng mindazzal, amit Csáky Imrénél olvashattunk, noha „Az ősi Szepesség” szerzőjének álláspontja igencsak különbözött a Csákyétól. Míg Csáky egy politikai pálya csúcsától meg a méltatlan mellőzés mélypontjától távolodva, az eseményeket immár történeti távlatból szemlélve helyezte a maga sorstörténetét az európai, a kelet-közép-európai és a magyar történeti fordulatok tanulságai közé. Az ősi Szepesség szerzőjét valójában a szülőföld mintakénti bemutatása foglalkoztatta, az az igény, amely a hagyománytörténésekbe iktatva a Szepességet szembehelyezte a napi politikai időszerűségekkel. „Miniatűr Svájc a Szepesség nemcsak a geográfiai analógiák révén, hanem a népesség megoszlása következtében is.”13 Itt azonban megáll a szerző, és sem nem emlékeztet a XX. század elején megfogalmazott „keleti-Svájc”-elképzelésekre (érthető okokból különösen nem Jászi Oszkáréra!), mint egy olyan (kelet-)közép-európai államszövetségre, amely egyenjogú népek-nemzetek szövetkezéséből tevődik össze, sem nem utal egy olyan megbékélési lehetőségre, amely ebből az értelmezésből következhetne. Egyben a külsőleges tényezőket (a földrajzi viszonyokat, a különféle nyelvű lakosság megoszlását) nem hozza kapcsolatba az olyan, akár utópikus tervezésekkel, amelyek a Szepességet a Svájchoz hasonló státusban szeretnék látni, s tegyük hozzá, amelynek realitását sem 1943-ban, sem 1919-ben, 1944/45 után különösen nem szavatolta senki és semmi. Ennek következtében a különféle emlékezések vagy a gyermekkori tündérkertet idézték föl, amelyben a harmóniát még nem rombolták szét a külvilág ellenséges indulatai, vagy a szepességi történelmet színezték - mai szóval élve - a mul- tikulturalitás példa-régiójává, amelyben a három nyelv, a szlovák, a német és a magyar lakosság egymással békében, a szepességi tudat eredményezte nyugalomban élt. Annak ellenére történt ez ilyképpen, hogy a Szepességhez fűződő XVIII-XIX. századi irodalom egyként szolgált példákkal és ellenpéldákkal. Ezúttal egyetlenegyet emelnék ki, Rumy Károly Györgyét (Kari Georg Rumyét), aki kalandos élete folytán
