Irodalmi Szemle, 2008

2008/10 - TANULMÁNY - Fried István: Egy elmúlt világ emlékezete (Kérdések a Szepesség többnyelvűsége, kultúráltsága körül)

Egy elmúlt világ emlékezete

szerzők müveit lapozzuk föl, akik kevésbé állnak mainapság a kutatás előterében, részben azért, mert nem magyarul és/vagy szlovákul publikáltak, részben azért, mert haza- és hazaszeretet-fogalmuk elsősorban az ún. bizodalmi patriotizmus felvilágosodott szellemű ideológusát, Joseph von Sonnenfelset követi, azaz nem a nyelvi különbözőségekre vannak tekintettel, hanem arra a Cesamtkunstwerkre (összművészeti alkotásra) - amelyet ehelyt nyilván metaforikusán értek -, amely még az egyes nyelvek történetét és „alakját” is meghatározni segített. A „Kronprinzenwerk” (trónörökösi mü), az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben megfelelő kötete a szepesi németek nyelvét értékelendő és természetszerűleg rosszalló hangsúly nélkül állapítja meg: „A köznép általában a közép-német nyelvet beszéli, mely sok érdekes régi szót és szóalakot tartott fönn; de egyszersmind számos szláv és magyar elemet is átvett.”6 Késmárk történetírója, Christien Genersich sort kerít arra, hogy egy Geschichte dér Deutschen, Ungarischen und Slavischen Sprache (A német, a magyar és a szláv nyelv története) című fejezettel gazdagítsa a tudnivalókat. Ennek keretén belül beszéii el, hogy a huszitákkal érkező szlávok „itt és ott a németekkel keveredtek, mint a bányavárosokban, valamint a magyarokkal, mint Győrött és Esztergomban, s mindkettőtől sok szót vettek át nemzeti nyelvükbe”.7 Megjegyzendő, hogy a „nemzeti nyelv” (National-Sprache) régebbi jelentésében használatos, nem az elkülönülő, „modern” értelemben vett nemzet nyelvét jelöli, hanem egy szűkebb közösség nyelvhasználatára utal. A nyelveket e szerint a felfogás szerint a Csáky Imrétől is említett társadalmi rétegződés és társadalmi funkció választja el egymástól, míg a térség története a nyelvhasználat közösségre, egymásba érésére enged következtetni. Christian Genersich állítja ezt akkor, amikor a terület földrajzi neveinek szláv és magyar eredetét emlegeti. A nyelvi megoszlást pedig az alábbiakban eképpen írja le:

„Ám a magyar csak a nemesek társasági nyelve: a Szepességben egyetlen olyan helységet sem ismerek, ahol az a nép nyelve volna. Még a Tíz lándzsások széke székhelyén sem, noha nemesek lakják. Lakói a cseh-szláv nyelvet beszélik. Lengyelország közelsége és a magyar állam létesítése előtt fennálló Maharániai-Szlavó- niai Birodalom érteti meg, hogy a szlávok nagy számban ezt, kiváltképpen a belső hegyvidéké, át tudta venni.”8

A településföldrajzi nézőpontok eszerint fontosabbak, mint a nemzeti nyelvi elkülönüléséi; Christian Genersich monografikus munkájának második kötete, amelyben Késmárk nevezetesebb személyiségeiről számol be, nem a müvek nyelve alapján, hanem előbb a város említésre méltó férfiait nevezi meg, majd az egyháztörténet szerint osztályozza a megörökítésre érdemeseket, végül Paul Kray báró-táborszernagy életrajzát adja. Kötete célját úgy körvonalazza, hogy a maga patriotizmuselgondolásához igazítja:

„Olvasókönyv; főleg Késmárk jelenlegi és jövőbeli polgárainak, de nemcsak nekik, hanem a magyar patriótáknak és a világpolgároknak.”9

Jóllehet vitatható és megfontolásokat igénylő, kik lehetnek azok a világpolgárok (Weltbürger), akik haszonnal és tanulsággal forgathatják Christian Genersich alapos várostörténetét, annyi állítható, hogy az „ungrische Patrioten” nem a „másik” ol