Irodalmi Szemle, 2007

2007/10 - TALLÓZÓ - Perem és centrum (Kőrössi P. József beszélgetése Tőzsér Árpáddal)

TALLÓZÓ

fényt, az időt, mint korábban. „Ami volt, annak más távlatot ád az idő már" - profanizál- hatnánk a szakrálissá nemesedett Radnóti-sort. Ma az egykori verseimnek, írásaimnak is más a távlatuk. Másként olvasom őket, mint ahogy korábban olvastam, s meglepődöm egykori olvasataimon. Azokat is újra ki kell találnom, és ez nem is olyan egyszerű.

K: És mondjuk - durván leegyszerűsítve — az, hogy megváltozott a világ, az, hogy történt egy rendszerváltás, sőt, a te életedben kettő is, ettől másképpen lehet-e látni azt a gyerekkort, amit harminc-negyven évvel ezelőtt láttál?

T: Ezt nem hiszem, engem a rendszerváltások különösebben nem változtattak meg, sem írásaimat, sem emberi mivoltomat illetően. Elég korán rájöttem - meg is írtam annak idején, valamikor a hatvanas évek közepén, második felében -, hogy „elmém mindenből kivisít, / minden, mi van, meghamisít”. És ezzel odacéloztam, hogy a társadalmi létezés kitéríti az emberi egzisztenciát. Nem csak úgy, ahogy annak idején Ahmatova írta, hogy a szovjetrendszer idején sohasem a saját életében, minden reggel más mederben ébredt, hanem úgy is, ahogy Heidegger gondolta, mikor azt mondta, minden társadalmi létezés nem-tulajdonképpeni, az emberi lényegtől idegen lét. Ilyen értelemben a társadalom engem csak nagyon korán, a népi korszakomban, az első kötetemben alakított, később szinte tudatosan fordultam szembe a társadalmi elkötelezettségekkel.

K: Igen, 1968-cal kapcsolatosan olvastam tőled valahol, hogy a társadalmi mozgásokhoz általában szkeptikusan viszonyulsz. 1968-ban is 1956 élménye kísértett, és azt is nagyon kétkedve fogadtad.

T: 1956-ban egy kicsit azért más volt a helyzet. Húsz-huszonegy éves voltam, és a magyar forradalom számomra egyfajta metafizikus élmény volt. Addig Magyarországról keveset tudtunk. S ez akkor is így volt, ha én 1950-ig, tizennégy éves koromig Magyarországon jártam iskolába. Gyerekfejjel éltem meg Magyarországot, s a tizennégy éves gyerek és a huszonegy éves fiatalember között óriási a különbség. A csehszlovák-magyar határ csaknem légmentesen le volt zárva, azt sem tudtuk, hogy Magyarország létezik-e még egyáltalán. Beszéltünk, olvastunk Budapestről, a „magyarokról”, de konkrét élményeink nem voltak róluk. A magyar világ bizonyos értelemben túlvilág volt a számunkra... És akkor egyszer csak jött 1956, és a világsajtó, főleg a Szabad Európa Rádió, s a csehszlovák újságok tele lettek Magyarországgal. Fogható, tapintható közeibe jött hozzánk a korábbi metafizikus magyar világ, a valószínűtlen magyar lét. És hatalmas alakító erővel kezdett ránk hatni. Korábban mibelénk ugye azt sulykolták, hogy a történelmi szükségszerűség így, meg úgy..., szóval, hogy az adott világ megváltoztathatatlan. S egyszer csak kiderült, hogy nem az, hogy nagyon is megváltoztatható. 1956 „voluntaristákká” tett bennünket, rádöbbentünk a saját megvalósítható akaratunkra, a létezésünkre.

K: Egészen kicsi gyerekkorod óta, írsz a vers mellett naplót is. Vannak feljegyzéseid 1956-ról?

T: Naplót írni valóban nagyon korán kezdtem, nem tudnám megmondani, mikor, mert az egészen korai naplóim elvesztek. S elvesztek az 1956-os jegyzetfüzeteim is: 1968 után, házkutatásoktól félve, átvittem őket Nagybátonyba, Magyarországra, a nővéremhez, s ott elkallódtak.