Irodalmi Szemle, 2007

2007/10 - TALLÓZÓ - Perem és centrum (Kőrössi P. József beszélgetése Tőzsér Árpáddal)

TALLÓZÓ

K: S a gyerekkoriak?

T: 1950-ben, amint már mondtam, hazazavartak bennünket Magyarországról, mondván, hogy vagy kérvényezzük meg a magyar állampolgárságot, vagy aló mars, kívül tágasabb. S én indultam haza, a naplóim meg ott maradtak Taron, ahol iskolába jártam. A magam gyártotta kis noteszeim ott maradtak egy padláson, az eresz alatt, a- hová az avatatlan szemek elől rejtettem őket. Évek múlva, amikor visszamentem, már csak papírcafatokat találtam, az eső szétáztatta a kora gyermekkoromat. De talán a napló egyébként is az egyetlen valami, amit nem lehet „újra kitalálni”, a napló lényege az egyszeriség és az egykorúság. Az első megmaradt noteszeim 1952-ből valók.

K: Verset szintén korán, általános iskolás korodban kezdtél írni. Ehhez képest viszonylag későn, 1963-ban jelent meg az első önálló köteted. 28 éves voltál. Ennek vajon mi az oka? Költők hamarabb szoktak könyvvel jelentkezni.

T: 1952-ben, 17 éves koromban jelent meg az első, mondjuk, már említésre méltó és ma is vállalható versem. Csak hát, akkor, nagyon nehéz volt kötetet kiadni. Megvolt a szigorú protokollja: először antológiában kellett megjelenni, s azután jöhetett a saját kötet, és az antológiáig is hosszú út vezetett. 1952—1953-ban kezdtem rendszeresebben publikálni, 1958-ra gyűlt össze annyi versem, hogy kötetben is megjelenhetett volna. De akkor, egy éppen megjelenő antológiába betették a verseim legjavát, s ezzel az önálló kötetem ellehetetlenedett. Heves vitákra emlékszem szerkesztőkkel, cenzorokkal, pártemberekkel olyan verssoraimról, hogy „körül vesznek nagy, piros ködök, / szabadulnék, magam küszködök”, meg hogy: „vitára szellős ésszel, mi oszlopigazságoktól sem riad”. Azt akarták, hogy legyen a köd inkább „lila”, az „oszlopigazság” meg „ellenforradalom”, s akkor megjelenhetnek a verseim, így aztán az önálló kötetem megjelenése 28 éves koromra tolódott. Dobos László jóvoltából 1965-ben kerültem a Hét című folyóirattól az Irodalmi Szemléhez. Dobos Lászlóról tudni kell, hogy ő már akkor is nyakig benne volt a politikában, úgyhogy nemigen szerkesztett, inkább csak szervezett és reprezentált. Ha szerénytelen akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy én szerkesztettem (Koncsol Lászlóval) a lapot. 1970-ben, az 1968-as események után azonban tarthatatlan lett a helyzetünk. Nekem különösen, mert 1970-ben összeállítottam egy antológiát az akkor jelentkező s teljességgel az avantgárd jugoszláviai Új Symposion ihletésében induló fiataljaink verseiből, s írtam a verseik elé egy bevezető tanulmányt, ahol Szlovákiában talán először írtam le Roland Barthes nevét és gondolatait, mondván, hogy a verbális kalandnak a fájáról érett gyümölcsként esik le a vers. S ez volt az én halálos bűnöm. Hajtóvadászat indult ellenem, én lettem a korábbi cseh, jugoszláviai és nyugati kártékony irodalmi elméletek szlovákiai propagálója, s mint ilyen, az irodalomban persona non grata. 1971-ben elegem lett a dologból. Meghívtak Nyitrára, az ottani tanárképző főiskolára tanítani, és én elfogadtam a meghívást. Azzal távoztam a fővárosból, hogy én a szlovákiai magyar irodalomba többet vissza nem megyek, hogy nem vagyok többet szlovákiai magyar író, sőt nem vagyok író sem.

K: Az Irodalmi Szemle-beli kollégáid hogyan fogadták ezt a döntésedet? Szolidárisak voltak veled... ?

T: Dobost 1970-ben természetesen minden funkciójától megfosztották, az