Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - KÖSZÖNTJÜK A 90 ÉVES TURCZEL LAJOST - Szeberényi Zoltán: Az irodalom vonzásában (Alkalmi szemlélődés Turczel Lajos alkotóműhelyében, esszé)
Szeberényi Zoltán rozza az irodalomtörténeti folyamatban elfoglalt helyét. Jó példája ennek az Egy költő útja (1956) című tanulmánya, amelyben Bábi Tibor költészetéről ad összefoglaló szintetikus jellegű képet a lírikus első két kötete alapján. Ebben az első jelentősebb kritikai tanulmányában felvonultatja kritikusi eszközeinek és elveinek az aktuális művészetpolitika korlátaihoz igazított fegyvertárát. A zsdanovi esztétika az ún. stíldemokratizmus, vagyis a közérthetőség jegyében száműzni kívánta a versekből a költőiséget, az áttételes kifejezések, általában a poétikai eszközök használatát. Elemzésében Turczel is az „eszmei mondanivalóra” koncentrál, de hangsúlyozza, illetve mentegeti például a szimbólumok használatát a közvetlen megnevezés, a direkt fogalmazás rovására. „Ma a költészetben csak akkor látjuk szívesen a szimbólumot, ha az a költő gondolatainak szinte szárnyat adva, az egész eszmei mondanivaló hatását jelentősen felfokozva - egyúttal kulcsként is szolgál a vers könnyebb megértéséhez.” Turczel kritikusi credóját leginkább a Kritikai utóhang (1956) című tanulmányából szűrhetjük ki. Egy kiadói év áttekintése, eredményeinek mérlegelése, tendenciáinak kitapintása, minden műfajra és problémakörre kiterjedő figyelmű vizsgálata jellemzi ezt a terjedelmes írást. Ahhoz, hogy megértsük és értékelni tudjuk Turczel véleményét, bíráló vagy dicsérő megjegyzéseit, elég felidézni az írás néhány alapgondolatát: „Az irodalmi elemzés, a kritika viszonyítás. Egy konkrét műnek vagy esetleg egy konkrét irodalmi szakasznak a viszonyítása az esztétikai követelményekhez; ezek az esztétikai követelmények pedig nem merev, örök érvényű dogmák, hanem a művészi alkotómunkáról kialakított és leszűrt olyan törvényszerűségek, amelyeket az emberi gondolkodásnak és szépérzéknek a társadalom fejlődésével bekövetkező változásai időnként módosítanak.” Ezek az alapelvek vezérelték Turczelt kritikai tevékenysége folyamán, különösen 1956 és 1965 között, mikor a legtöbb, legidőtállóbb kritikáit, tanulmányait írta. Ebben az időszakban minden téren messze fölülmúlta kortársait Fábryt is beleértve. Szinte minden megjelenő műre reflektált, az arra érdemes alkotókról és művekről a kismonográfia kereteit is kitöltő terjedelemben. Mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Emlékezetesek a Fábry, Egri, Ozsvald, Duba, Rácz, Tőzsér munkásságát elemző tanulmányai, kritikái. Forrásértékűek az irodalomtörténeti léptékű fejlődésképei, műfaji összefoglalói: Líránk helyzete és perspektívái, Drámaírói utánpótlásunk, Vázlatkép az utóbbi évek néhány drámájához stb. Pótolhatatlan vesztesége irodalmunknak, hogy Turczel a hatvanas évek közepétől fokozatosan felhagyott a kritika rendszeres művelésével. Néhány felmérőértékelő jellegű írószövetségi beszámolót, emlékező-méitató reflexiót, irodalom- történeti indítékú könyvismertetést leszámítva szórványossá, alkalmivá vált kriti- kai-ismertető tevékenysége. Utolsó jelentős kritikai tette egy felhívó-figyelmezte- tő tanulmány, vitaindítónak szánt eszmefuttatás közzététele volt (Színvonal és fel- készültség, 1965), amelyben felmérte irodalomkritikánk addigi fejlődését, helyze
