Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (1) (tanulmány)
Fonod Zoltán Kőlegelőn, s leginkább a Szülőföldtől szülőföldig vagy az Éjszaka című. „Nyers és vad és kétségbeesett, mint a sarokban ütlegelt állat kínja és dühe”- írta a kötet borítólapján Roncsol László. Ez az új hang ragadta meg Grendelt is, s ennek alapján előlegezi Tőzsér számára a „belépőt”- a „nagy csapatba”. Hamarjában nemcsak azt felejti el, hogy merész kísérletek az első köztársaság irodalmában is voltak (Mihályi Ödön, Forbáth Imre, Vozári Dezső stb.), hanem azt is, hogy a váltás, a változás igénye nálunk is - költészetben és prózában - a hatvanas években szinte egyidejűleg ment végbe. Ezért az útkeresés kényszere sem lehetett „egyszemélyes” történet, igaz, nem volt tömegmozgalom sem! A költészeti „terepen” ott volt Cselényi László, (Zs.) Nagy Lajos vagy Gál Sándor, akik nem kisebb buzgalommal tették a dolgukat. Tőzsér szerencséje (Grendelt idézzük), hogy a „létköltészetnek a csapásain indult el, s jutott el az Érintések »fenomenológiai« líráján keresztül az Adalékok a Nyolcadik színhez nagyszabású lírájához, amelyben az érzéki-tapasztalati adottságok és a gondolkodási aktus elválaszthatatatlanok immár”. A Grendel által említett kötetek sorát (ma már!) továbbiakkal is kiegészíthetjük, melyek perdöntőek lehetnek a vállalás nagyságát illetően is, mintegy bizonyítva, hogy Tőzsér (évtizedekkel később!) valóban igazolta a „próféciát” - sportnyelven szólva —, hozta a „papírformát”. Megragadóan szép verse a kötetnek a Szülőföldtől szülőföldig című, melynek Iván Mestrovic Jób szobra az ihletője. E vers kapcsán a mítosz megjelenése a fontos. S talán Ezra Pound bölcseletének felismerése is, miszerint „egy oldal vers többet mond, mint hat oldal próza”, mert „gyökerei a mítoszba nyúlnak”. Nem véletlen egyébként, hogy ezekben az években a kisebbségi lírában is polgárjogot szerzett a mítosz. Az egyetemes magyar irodalomban Nagy László és Juhász Ferenc voltak a fő szálláscsinálói. Jelzésértékűnek is tekithetjük, hogy Jób, a szenvedéstörténet szimbólumaként (feltehetően Mestrovic sugallatára!) szinte egy időben és egymástól függetlenül három alkotót is „megérintett”. Szilágyi Domokos verse Erdélyben, Tőzsér Árpádé a Felvidéken, Tóth Ferenc Jób című drámája (1971) pedig a Vajdaságban látott napvilágot. A Jób-mítosz első hazai megjelenítése Tőzsér Árpád nevéhez fűződik. Zalabai Zsigmond a mítosz (a szenvedés, próbatétel!) hazai megidézői között említi még Varga Imrét, Gál Sándort, Zs. Nagy Lajost és Cselényi Lászlót.22 Tőzsér esetében a Jób-mítosz előzményei között - vélhetően — Szilágyi Domokos: Mestrovié: Jób című versét is említhetjük, mely az 1956—1971 -es évek verstermését felölelő (Sajtóértekezlet, 1972) kötetben jelent meg. Szilágyi Domokos a lázongó Jóbot idézi elénk: „Egy csont-bőr, vén zsidó üvölt föl / egekre a szemétdomb földről”. Az „iszonyat lázában égve”, a fájdalom, a hűség és a szenvedés mögött, az Úrral vívott kegyetlen konfliktusa fogalmazódik meg, imigyen: „Mit számít, hogy, imádva Téged, / megérhetek négy nemzedéket /...de bármint tisztelnek s szeretnek /az emberek: nem, nem parancsolsz, / nem, nem, nem az emlékezetnek!” Tőzsér Árpád verse (Iván Mestrovic Jób-szobra előtt címmel) először 1971 decemberében jelent meg az Irodalmi Szemlében. Az Érintések című kötetben (1972) Szülőföldtől szülőföldig a vers címe (Iván Mestrovic Jób-szobrához alcímmel). Értelmezésében Tőzsér eleve „átrendezi” a tárgy élményét. Mondanivalója személyesebbé válik, nemcsak azzal, hogy az ébredés pillanatai (a „Papucs után motozó lábad”) szembesítik az ártatlan Jób szenvedéseivel („A felkelt időből / ösvényként ágazó árnyék”-kal), hanem azzal is, hogy kiteljesítse ko
