Irodalmi Szemle, 2007

2007/10 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (1) (tanulmány)

Fonod Zoltán

jön/ s befog mindent / ... Tán nem is eggyé -/ különválni / a lehetetlen”- olvassuk a Vydrica 5.-ben. Súlyos, nehéz versei között említhetjük a csallóközi árvizet megörökítő Fut Csallóköz című versét, vagy az Ébredést. A változást, kitörést sürgető versek száma kétségtelenül megnőtt ebben a kötetben. „Tisztább perceimben értem a nincset” - írja a Kiáltásban, s nemcsak azt érzi, „Mennydörgő isten, félek a nincstől, / add hogy ne legyek különvilág már”, hanem azt is: „A kör bezárul, a világ rólam / leszakad...” A panasz lényege:

Világom egyre öntöcvényűbb — ahogy kínom nő, úgy fordul vissza világra szabott öt érzékszervem, s mint a csigacsáp, magát tapintja.

Akárcsak a Választható halál (mely amolyan „szerényebb” ős Kajánnak is felfogható), valamint az Ébredés című versében a költő hadakozik a magánnyal, a halállal,meg a világgal: a „fél egyenlet” sorssal, s az ok és okozat dolgaival. Szakadatlan a küzdelme a „determinált valósággal”, azért is, mert a „halál van minden ébredésben”, és mint a „póknőstény hímjét: szerelemből / felfal az új nap mindenestől”. (Ébredés) Nem véletlen, hogy az Ars poetica mellett A vak ember és a költők című verse is a műhelygondokkal foglalkozik. A költő kérdez és A költő nem felel címűek pedig akár perlekedésnek is beillenek Illyés Gyulai költő felel (Kézfogások, 1956) versével, vagy a Költők egymás közt cíművel (Dőlt vitorla, 1965). A „költő, előzd meg korodat” vagy a „Nem lehet tisztességes ember,/ ki a versírást abbahagyja. / Az igazmondást hagyja abba” (Illyés Gyula) gondolatok Tőzsér számára vélhetően leegyszerűsítették a kérdést. Illyés gondolatainak „felülírásáról” (Tőzsér Árpád említi ezt egyik Naplójegyzetében, Alföld, 2006/6.), azonban nem beszélhetünk. Illyés Gyula nemesveretü gondolatait („A sorssal se mégy semmire/ viták haragos érve nélkül” vagy az „Ide teszem az akácról az illatot,/ Ide teszem a Dunáról a fényt”) Tőzsér említett versei nem „írják felül”. A költészet ügye ezekben az években Tőzsér számára is egyet jelentett a „lenni vagy nem lenni” küzdelem vállalásával. Nemcsak a „Mi hát az ember?” kérdésére keresi a választ (A költő kérdez), hanem valós gondjaival is szembenéz: „...kérdezem magam s a / négy falat:/ Hol kezdődik a / vonal, mit húztam,/ s mért szakad meg, / ha megszakad?” A sors, végzet, élet és halál gondjai ezek, az önpusztító magány szinonimái és a vele vívott küzdelem motívumai, melyeknek ős okai között a kikerülhetetlen fátum, a végzetszerűség kísértései a legerősebbek. A „Mi hát az ember?” (és mi a költő?) kérdésére végül is (az adys hangsze- relésű) cím nélküli záróverse felel: „Csúcsra értem, de micsoda csúcs ez? / Mögöttem semmi, előttem semmi.” És a befejezés, most már az elidegenedés hamisítatatlan pecsétjével:

A valót írtam, s túljutottam a valóság megvont határán.

Vágyból áll össze már minden versem, üvöltenek testemben árván.

A minden lehetséges állapota ez, mert „Elromlott bennem/ a világ rendje” (Szégyen) ... Aligha szólhat másról most már az „üvöltés”, mint az „újraindulásról” meg az „újrakezdés” kényszeréről, s az új kihívások megszelídítéséről.

Költői és szellemi útkeresésében merészebb kísérletezőnek mutatkozik az Érinté-