Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (1) (tanulmány)
Tőzsér Árpád költészete sek (1972) című kötetben. Nem az egyértelmű „hozsánna” esetei ugyan ezek a versek, egy részük a Kettős űrben című kötet folytatásai - a Kőlegelőn ciklus néhány versére (Ősz, Holtpont, Megtérés) gondolunk -, azonban olyan remekléseket is találunk, mint a Nagybátonyi ősz, Változatok az anya-fiú motívumra vagy a Szülőföldtől szülőföldig című. A Változatok... címűt Szepesi Attila „lírai polémiának” mondja Tolnai Ottóval („akinek Málnakör című verse a rokon „freudi tételt” (az apa és lánya motívumát) fogalmazza meg”. A Nagybátonyi ősz utolsó versszakát: „A szél alatt reggel / felfedett hasú / tölgylevél reszket / (Már ráadásnak / fogok fel minden verset) pedig a költő magára találása pillanatának érzi, ez - szerinte - átvezet az Érintések ciklus Radiátor című nyolcsorosához, mely „megadja az Érintések alaphangulatát, síkváltásai, áttételes versbeszéde, asszociációi a miniatűr formában is olyan problémák és gondok terhét hordják, mint ember és természet, ember és anyag, ember és ember bonyolult XX. századi viszonyai, s a forma ... itt harmonikusan idomul a hangulathoz ... lényegében tehát: önmagához”.19 A költő világlátása kétségtelenül összetettebb, gondolatisága pedig gazdagabb lett. Olyan korszaka ez, amikor - esetenként - mintha az igazság puszta létezését is megkérdőjelezte volna, megelőlegezve a Jean Baudrillard által később megfogalmazott igazságot: „Ne higgyük, hogy a valóságos valóság marad, ha elűzik az illúzióját” vagy „az igazság igazság marad, ha lerántották róla a leplet”. Persze, a posztmodem apostolának megállapítása, miszerint „az igazságnak nincs puszta létezése”, s a „valóságnak nincs objektív valósága”, Tőzsért egy későbbi korszakában „ejti rabul”, de a „kísértés”- ekkor még a kételkedés jogán! - ott fészkelt a verssoraiban.20 Talán azért is, mert tudja, hogy a költő - Szilágyi Domokos szavaival élve - a „végtelennel játszó véges”. Költészetének tárgyiasságával, analitikus látásmódjával és erős képi kifejezőerejével olyan költészeteszmény vonzásába került, melyet elvont tárgyiasságnak, „elszemélytelenedett” lírának is szoktak nevezni. A „váltásnak”, a korszerűsödésnek ez a (tájainkon) szokatlan módja késztette Grendel Lajost arra, hogy („a harag villámainak” feltételezhető „lobba- nása” ellenére!) is kinyilatkoztassa: „Tőzsér Árpád a csehszlovákiai magyar költészet első klasszikusa”. Egyszerűen azért, mert ez a „páratlanul izgalmas intellektuális költészet, amely főleg az Érintések című ... kötete óta bontakozott ki” új fejezet kezdete a kisebbségi magyar lírában.„Irodalmunkban Tőzsér Árpád az első gondolkodó - írta Grendel -, aki felismerte, számunkra végzetes lehet, ha a csehszlovákiai magyar irodalmat légmentesen elzárjuk a térségünk többi irodalmában zajló folyamatoktól. (...) Mind a magyar, mind a cseh és szlovák irodalom java még a hatvanas években megszabadult azoktól a tehertételektől, amelyek a modernizmustól és a kortárs világirodalmi áramlatoktól igyekeztek elszigetelni bennünket. A kapuk tehát a csehszlovákiai magyar irodalom számára is nyitva állnak. Mi kell hát ahhoz, hogy valaki ezen a kapun kilépjen? Egy dolog biztosan: az, hogy ki is akarjon lépni.” Grendel számára a végkövetkeztés: „Verset az írjon, aki költőként látja a valóságot, tehát a valóságot úgy nézi, hogy részleteiben az Egészet látja”.21 Nincs szó persze csodáról abban a harmincnyolc (ezek kétharmada öt- és tizenkét soros) verset tartalmazó kötetben, melyet Tőzsér az irodalom asztalára tett, inkább természetes, törvényszerű folyamatról. A modem líra lehetőségeit keresi, új távlatok kerülnek költészetének horizontjára. Elsősorban érzékenysége vizsgázik, ahogy odafigyel a táj és a világ dolgaira. Olyan versek szegélyezik ezt az utat, mint A papír partján, a
