Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (1) (tanulmány)
Fonod Zoltán nincsenek jó emlékeim Komáromról. Persze, a kommunista totalitarizmus legsötétebb éveiben (1951-1954-ben) jártam oda, s akkoriban bárhol tanultam volna, mindenhol a totalitarizmus szellemével találkozom, de ez mitsem változtat a tényen, hogy az alma mater Komároma számomra a privát történelmem sötétségkorszaka”.2 Érettségi után - Zs. Nagy Lajossal együtt - a pozsonyi bölcsészkar magyar— szlovák szakos hallgatója lett. Egy „félidőre” (szemeszterre) szólt a bátorságuk (mert - a- hogy írja - mivel „az iskolai fegyelem formáiba nem fért bele irodalmi „sikereinken” nagyra hízott önérzetünk, de még valószínűbb, ...azt nem bírtuk elviselni, hogy hiányos szlovák tudásunk miatt szlovák kollégáink félnótásokként kezeltek bennünket”), fél év múlva vége lett a „kalandnak”. Egykori verse (Lángpiros arccal) tanúsága szerint: „Léptem bőszen, lángpiros arccal, / semmit nem fontolva, vakon, / mint ki sarkig rúgja az ajtót, / csakhogy nyöghessen szabadon”. Az Ady megfogalmazta „engem az én falum vár” hite éltette ezt a nemzedéket is, s így került Tőzsér is abba a „kényszerhelyzetbe”, hogy másfél évig szülőfalujában tanítóskodjék. A nosztalgiát azonban szertefoszlatják azok a súlyos drámák, melyeket környezetében, családjával, rokonaival megélt. így aztán az otthon maradás kalandja után a menekülés érzése lett számára az erősebb és a meghatározó. 1956-ban a változás lehetőségeit latolgatva (ismét) a továbbtanulás mellett döntött. így lett Pozsonyban, a Pedagógiai Főiskola magyar-szlovák szakos hallgatója. Minthogy a költői pályán már gimnáziumi évei alatt elindult, ez a „meneküléspszichózis” egyszerre más tartalmat nyert, más távlattal biztatott, elindította őt - egyebek mellett - a szerkesztői, majd a műfordítói pályán.3 Munkahelyei is segítették őt küldetéses feladata teljesítésében. Előbb a Hét című képes hetilap (1960 és 1965 között), majd 1965-től az Irodalmi Szemle szerkesztője, 1971-től a nyitrai Pedagógiai Főiskola adjunktusa, 1976-tól 1992-ig a Madách Könyv- és Lapkiadó szlovák irodalmi szerkesztőségének a vezetője. A Comenius Egyetem Magyar Tanszékén előbb óraadóként (1991/92), majd 1992 szeptemberétől nyugdíjaztatásáig (2002 febr.) egyetemi adjunktusként működött. Közben az Irodalmi Szemle főszerkesztői tisztségét is ellátta (1992 júniustól 1996 júniusig). 2002 szeptemberétől a Madách- Posonium Könyv- és Lapkiadó kiadói részlegének a főszerkesztője. Életrajzához tartozik, hogy 1975-ben a Comenius Egyetemen bölcsészdoktori címet, később pedig PhD fokozatot (1998) szerzett. Munkásságáért két ízben Madách Imre-díjjal (műfordítás: 1988, tanulmányok: 1984), később Fábry Zoltán-díjjal (1991), majd József Attila-díjjal tüntették ki (1993). Egyéb díjai mellett 2004-ben Kossuth-díjjal, illetve a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével (1996) és az Érdemrend Középkeresztjével (2002) és a Ludovít Stúr Érdemrend III. fokozatával (2004) tüntették ki. A költő számára az első erőpróbát a Turczel Lajos szerkesztésében megjelent Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája (1958) jelentette. A nyolc szerző közül a kritika elsősorban Tőzsér és Cselényi László jelentkezésére figyelt fel. Fábry Zoltán szerint: „A költészet a magyarság legadekvátabb önkifejezése. Petőfi - Ady - József Attila: mindennél szükségesebb, reálisabb valóságok! Ha nincs költészet: nincs magyarság”. Fábry Zoltán ezzel a fogadtatással lényegében a „nyolcak” szerepét is aláhúzta vagy megelőlegezte. Még akkor is, ha az antológia - Fábry számára - „egyformán és egyszerre” jelentett „örömet és - csalódást”. Cselényi és Tőzsér azonban mindenképpen biztató kezdet, „új fejezet” volt számára: „bennük látjuk és tudjuk e nyolcas kar két vezérszók-