Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY 1949-ben vettük az első rádiót, azt hallgattam éjjel-nappal, s 15 éves koromban még dalokat is „komponáltam”. A baj, hogy megfelelő zenei képzés híján abbamaradt az e- gész, meg hát nem is volt elég türelmem sem a hegedűhöz, sem a zongorához. S akkor jött a költészet. Rájöttem, hogy verset írni képzés nélkül is lehet, csak papír meg toll kell hozzá. A másik meg a körülmények. 1952-ig Jolsván éltünk, tiszta szlovák környezetben, még a Pál utcai fiúkat meg a Beszterce ostromát is szlovákul olvastam. S akkor kerültünk vissza Panyitra, én meg az épp megnyíló tornaijai magyar iskolába. Akkor haraptam rá a magyar lapokra. Csillag, Új Hang, Irodalmi Újság. S az új költészetre, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre elsősorban. Közben, persze, ott kísértett a zene is, főleg egy ölembe hullott Zenetörténet hatására. Akkoriban kezdték újra „fölfedezni” Bartókot, akiről hallani sem lehetett. Nem szólva a többi modernről. Ezekkel csak később barátkoztam meg. Az igazi nagy áttörést azonban itt is Párizs adta. Webern, Varese, íves, Messiaen, s kortársak: Cage, Ligeti, Boulez, Kurtág, Stockhausen. S a legújabb zeneelméletek. A szerializmus, az aleatória. És hát persze Mallarmé meg Ezra Pound, s a műhelyesek. A véletlen és a törvényszerűség kapcsán is mondom mindezt, hogy hát mik is ezek valójában? Tőzsér Árpád: Milyen dalokat írhattál te tizenöt éves korodban? Ezt most hallom először. Cselényi László: Hogy milyeneket vagy milyeneket nem, azzal nem akarok dicsekedni, mert először is az a baj, hogy elég hamar véget ért ez a zenei korszakom. Egyrészt nem is volt nagyon lehetőségem se Jolsván, se Gömörpanyiton, se Tornaiján zenei képzésben lenni, meg hát nem is lett volna türelmem hozzá, az az igazság. Aztán persze jött a költészet is úgy, ahogy jött, s arra jöttem rá, hogy költeni, azaz zenélő verset írni lehet anélkül is, hogy az embernek zongorája lenne, s anélkül is, hogy értene a kottához. Kicsit az is hozzátartozik ehhez az egészhez, nem akarom túlságosan részletezni, hogy hajói emlékezünk, akik emlékezünk, nekem a világra és egyáltalán az irodalomra való ráébredésem akkor történt, amikor ’52-ben, Jolsváról, ahol én teljesen szlovák környezetben éltem, és hát olvastam. És hát például a Szent Péter esernyőjét vagy a Pál utcai fiúkat szlovákul olvastam először életemben. Ezzel sem dicsekedtem még sehol, de hát ez így volt. Tény az, hogy ’52-ben Tornaijára a polgári negyedik osztályába mentünk, és ’53-ban nyílt meg a magyar gimnázium Tornaiján és ott kezdtünk. És hogy milyen módon, hogyan nem, valahol ráharaptam a magyar irodalmi lapokra, a Csillagra, az Irodalmi Újságra stb., stb. Hát ez a számomra egy csodálatos felfedezés volt. Elsősorban persze a Juhász Ferenc és a Nagy László, és hát kezdtem írni, de ez mellett természetesen folyamatosan a zene is. A zene is, már amennyire. Hát például akkor az volt számunkra a nagy újdonság, az elképesztő nagy újdonság, hogy Bartók. Akiről addig, Bartókról se lehetett hallani. Hát aztán, de nem akarom részletezni az egészet, ha már ez volt a kérdésed, az igazi nagy élmény aztán Párizsban volt. Az új zenei kompozíciókkal való megismerkedés. Azóta, akik tudják, általában közeli ismerősök vannak itt, ők tudják, hogy micsoda lemeztáram van, és éjjel-nappal azt hallgatom tulajdonképpen, és hát az természetes, hogy ez befolyásolja a dolgokat. És hát azt is befolyásolja, amire érdekes, hogy nagyon sokan még nem jöttek rá, a ... elsősorban, hogy tulajdonképpen ezt, aki nem tudja, hogy a zeneiséghez, mi minden van ezzel,
