Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY hogy milyen zeneelméletek vannak, ez a leglényegesebb dolog. Meg kell mondanom, hogy tulajdonképpen az egész egy bizonyos fajta tudatlanságból is származik, hogy inkább több minden rakódott rám abból, amit félreértettem vagy nem értettem, vagy csak félig értettem, és nem is a gyakorlata, hanem az elmélete. Az elmélete, ugye. Hát ez is például, az aleatória. A magam elképzelése szerint, hát jó Ezra Pound is, meg Mallarmé, meg a Magyar Műhely is, meg mi, de én a magam számára dolgoztam ki egy bizonyos elméletet. S ezért, ha úgyis látom, hogy nem nagyon lesznek hozzászólók, de ezzel kapcsolatban... Tőzsér Árpád: „Nechaj sa prekvapiť.” Cselényi László: .. .a véletlen és a törvényszerűség kapcsán talán most érdemes elmondani ezt az egészet, mert lehet, hogy talán lesz egy-két ember a hallgatók között, aki ez után az előadás után talán megpróbálja mégiscsak megnézni, hogy hát eszik, vagy isszák ezt az egész dolgot. De nézzük a véletlent és a törvényszerűséget. Cselényiné, a jelenlevő feleségem szerint Cselényi úgy írja a verseket, hogy a szavakat beledobja egy nagy kalapba, és úgy ír verset, hogy onnan húzogatja ki őket. S tudjátok mit? Igaza van. Tőzsér Árpád: Mi is egész idő alatt erről beszéltünk. Cselényi László: Derridával kapcsolatban hangzott el, hogy szerinte a legképtelenebb, legellentétesebb dolgokat is össze lehet hozni, mindebből lehet új minőség. És most a törvényszerűség. Ezzel számolnom kellett, hisz éreztem, hogy a véletleneknek ez az összejátszatása csak szigorú törvényszerűség szerint lehetséges. S itt lép a képbe a strukturalizmus. Ez ugyancsak az én ottani időmben dívott, főleg Párizsban. Lévi- Strauss, Roland Barthes, Foucault, Derrida. Számomra épp az jelentette a biztos pontot ahhoz, hogy valahol ezt a szétfolyó masszát össze tudjam fogni, másként káosz az egész. S ott vannak a számozások. Wittgenstein, akinek Traktátusával ugyancsak most ismerkedtem. S mindehhez jött egy mindettől teljesen független, szubjektív valami. Amikor hazajöttem, a legrosszabbkor, 1970-ben, számtalanszor megkaptam, hogy kár volt neked Párizsba menned, hogy elfeledkeztél Gömörről, még hazaáruló is voltam. Én persze tudtam, hogy mindez így nem igaz, de hogy bizonyítsam ezt be? Úgy, hogy írni kezdem újra romantikus Gömör-verseimet? Ezt bizony nem. S itt jött az aleatória ötlete. Hogy ezt a két világot, Gömört és Párizst, tágabb értelemben Danubiánát, a tegnapot s a holnapot egybejátszassam. Akik ismerik, mint Árpád és Péter, tudják, hogy az Aleatóriában jóformán az egész „költői” életművem benne van. Kalapba dobálva, de a kalapból nem véletlenül, hanem törvények szerint kiszedve. A Keselylábú majd minden sora ott van. S hozzá a többszólamúság, a négyes struktúra, a szimfónia, mint a legtökéletesebb zenei forma. A szimfóniaként elképzelt Nap-ének például teljes egészében benne van, egyik szólamként, a többi szöveg mellett. S itt jön a kalap, a véletlen, de a Kockadobás szigorú véletlene. Annak idején Összefüggéseknek, Lehetőségeknek neveztem ezeket a töredékeket egy elképzelt szöveghez, Work in Progressnek, mert valóban azok voltak, különböző szövegek és valóságok haladtak egymás mellett s találkoztak vagy nem találkoztak egymással (az ütköző párhuzamosság, a taszító összehangzás, ahogy a Praeben olvashattuk) és hogy mindebben mennyi
