Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY kább, hogy a jelölők szabad és olvasófuggő játéka a fontos itt, tehát a szövegnek az a tartománya, ami nem rögzíthető a szövegben (számtalan példát hoz erre Zalabai is), hogy egyfajta ilyen dinamikus mozgásstruktúra vezérli a Cselényi-szöveget. Ezt a dadaista szerző úgy oldaná meg, hogy egy valamilyen értelem nélküli nyelvi elemre vezetné vissza ezt a bizonyos jelölő mozgást. Ez akár még a dadaista kiáltványban is megfigyelhető. Tehát valami olyan blődli szövegre, ami elveszti az értelmét és nem is ez az érdekes. Az az érdekes, hogy ez a bizonyos jelölő hogyan oltja ki a jelöltet, vagy hogyan olvad vele össze. A neoavantgárd stratégia nem így működik. A neoavantgárd stratégia mindig bekapcsolja a hagyomány valamilyen fajta exponálását. Ilyen szempontból az Aleatória újra befogat bizonyos hagyományelemeket, ugye ezt reciklálás- nak mondjuk idegen szóval. Ilyen értelemben, a hagyományértés tekintetében eltávolodik a klasszikus avantgárdtól. A Somorjai Dispután nemrégen elmondtam, elnézést kérek az ismétlésért azoktól, akik ott voltak, hogy ha ezt komolyan vesszük, akkor a neoavantgárd és az avantgárd között van körülbelül az a választóvonal, ami a klasszikus modernséget elválasztja a késő modernségtől. Történetileg tehát nem úgy képzelendő el a dolog, hogy volna a modernség első fázisa, ahhoz képest az utómodernség tör meg valamit, amelynek része a neoavantgárd. Nagyon fontos, hogy a neoavantgárd ugyanúgy kettős hagyományküszöböt tudhat maga mögött, mint a késő modernség, hiszen mögötte van egyrészt a hagyomány kiiktathatatlanságának tapasztalata, ami a ’30-as évekre rendkívül fontos tapasztalata a költőknek, és mögötte van természetesen az avantgárd tapasztalata is. Ilyen értelemben tehát azt lehet mondani, hogy bizonyos avantgárd stratégiákon keresztül szembesít a hagyomány kiiktathatatlanságának a tapasztalatával. Ilyen szempontból készíti elő egyébként azt a korszakváltást a neoavantgárd, amely természetesen majd a kilencvenes évektől mutatkozik meg visszamenőlegesen is valamilyenként. Ez pedig a posztmodern korszakküszöb volna, ami aztán számos egyéb problémát vet fel. Még egy dolgot említenék. A Cselényi-értelmezéstörténetben természetesen megfigyelhető az is, hogy nem mindig világosak ezek a történelmi képletek. Németh Zoli barátom szövegére utalnék, amely az Irodalmi Szemlében jelent meg, s ő például azt mondja, hogy „a neoavantgárd stratégiák kimerültek és ilyen értelemben számtalan irányzat következett a neoavantgárd után, miért tartjuk a neoavantgárdot innovatív, vagyis újító jellegű művészetnek”. Itt figyelhető meg véleményem szerint az a nem maradéktalanul igenelhető irodalomtörténeti lépés, hogy a szerző irányzatokat kezd el kijátszani egymás ellen, és azt mondja, hogy az irányzatok magukban értékinstanciá- kat vonultatnának fel. Ezért nagyon fontos annak a korrekciója, hogy bizonyos periódusokban a neoavantgárd hogyan és miképpen szembesült a történelem, illetve az emlékezet, a hagyomány kérdéseinek a felvillanthatóságával, mint mondjuk, ha azon vitáznánk, hogy van-e szlovákiai magyar irodalom vagy nincs. Hiszen, mint említettem, a neoavantgárdnak a pozicionálása járulhat ahhoz hozzá, hogy ezek a történeti, irodalomtörténeti sémák egymáshoz képest elhelyezhetőek legyenek az időben. Erre, úgy gondolom, hogy most már rálátásunk nyílik. Pontosan azért, mert a neoavantgárd után is történt már a líratörténetben fordulat. A másik pedig, ami kérdésként merül fel a
