Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY nám, hogy az oldalak kiragadása az Aleatóriából nem mindig célravezető. Ugyanis ha felütjük ezt a könyvet bárhol, nézzük, ahol kinyílik, lehet akárhol, ha nézik, nem biztos, hogy túl korszerű a tipográfiai megoldás, de majd erre is vissza tudunk térni. Az olvasás tehát nemcsak lineárisan haladhat, illetve nemcsak az optikai mező mentén, hanem az egymás melletti oldalakon is, hiszen az oldalszámozás ezt lehetővé teszi, ez alapján társíthatjuk a különböző sorokat. Ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy bizonyos helyek feltölthetők, például az aláhúzott sorok folytatása a következő oldalon történik meg. Ha ezt az oldalt így kiragadjuk, akkor bizonyosan vesztünk az értelmezés során valamennyit és hihetetlen sok olyan játék van a szövegben, amelyben az utalások távolibbak, mint pusztán egy strófikus vagy egy kisebb szövegegységet nézve. Egy pár ilyet kiírtam, hogyha esetleg szóba kerül, tudok is példát hozni erre. A másik természetesen, ami fontos, hogy az olvasás haladhat tulajdonképpen bármilyen irányban az Aleatóriában. Én próbáltam úgy is olvasgatni tegnap, hogy középről kezdtem a strófákat és úgy bontottam kifelé, ilyen hullámszerűen, úgy is működik, és hasonló elveket hajthatunk végre akkor is, ha mondjuk a kurzív részeket rendeljük egymáshoz, vagy pedig a verzállal szedett részeket stb. A szövegnek egyébként ez az olvasási ajánlata meg is kívánja azt, hogy függessze fel az olvasó azt a versolvasási kultúrát, ami a lineáris olvasást, a szövegegységek maradéktalan és közeli egymáshoz rendelését jelenti. Itt egy olyan olvasói stratégiára utalnék, ami rendkívül fontos. Derrida ugye, nemrég távozott közülünk. Az irodalomtudomány, illetve a filozófia, sokat vesztett ezzel a „távozással”. Derridának van egy alapszövege, alapszöveg természetesen az irodalomtörténészek, illetve bizonyos filozófusok számára, amely egy olyan terminust vezet be az értelmezéstörténetbe, ami nagyon fontos volna. Ő azt mondja, hogy a jelölők visszaverődése a szövegekben olyan tartományokat rendelhet egymáshoz, amelyek i- gen távoliak, sőt nagyon távoliak. Derrida egészen odáig megy, hogy bármi társulhat egy szövegen belül szinte bármivel, és ilyen értelemben az olvasó kénytelen felfüggeszteni az azonnali rímhívás-rímválaszt, illetve azokat a hagyományos olvasási módokat, amelyek pusztán a kisléptékű jeleket rendelik egymás mellé, a szövegen belül. Derrida egyébként nemcsak a rímet feszíti ilyen értelemben szét, hanem a szöveg kereteit is kitágítja, és a jelölők visszaverődése természetesen az a visszhang volna, ahogyan a szöveg önmagára utal, és egészen távoli elmozgásokat, összekapcsolásokat képes ily módon létrehozni. Gondoljanak arra, hogy az Aleatória kb. tízezer sor, ehhez olyan manőverek szükségeltetnek, amelyek hihetetlenül próbára teszik szerintem az olvasót. Hogyha komolyan vesszük Derridát, akkor az is lehetséges, hogy a nyolcezredik sorban értelmezett összefüggés utal vissza mondjuk az első tíz sor közül valamelyikre. Ennek a játéknak a nyomon követése, már világos, hogy igénybevevő feladat volna. Az Aleatóriára és természetesen konkrét szöveghelyekre is visszautalhatunk később. Láthatják, hogy a Cselényi-szövegek olvasása számtalan olyan kérdést vet fel, ami történetileg nagyon érdekes volna, és itt utalnék arra, azt említettem a szöveg elején, nem biztos, hogy az avantgárd felől való olvasás mindig célba ér, illetve ez is pusztán csak valamilyen részleges konstrukcióként tud lelepleződni. Biztosan emlékeznek, a dada nyelve volt talán a legmarkánsabb abból a szempontból a klasszikus avantgárdban, hogy a nyelvi jeleket kontrollálatlan mozgásnak tette ki. Én úgy mondanám in
