Irodalmi Szemle, 2007

2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád

POZSONYI PÁHOLY nám, hogy az oldalak kiragadása az Aleatóriából nem mindig célravezető. Ugyanis ha felütjük ezt a könyvet bárhol, nézzük, ahol kinyílik, lehet akárhol, ha nézik, nem biz­tos, hogy túl korszerű a tipográfiai megoldás, de majd erre is vissza tudunk térni. Az olvasás tehát nemcsak lineárisan haladhat, illetve nemcsak az optikai mező mentén, ha­nem az egymás melletti oldalakon is, hiszen az oldalszámozás ezt lehetővé teszi, ez alapján társíthatjuk a különböző sorokat. Ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy bi­zonyos helyek feltölthetők, például az aláhúzott sorok folytatása a következő oldalon történik meg. Ha ezt az oldalt így kiragadjuk, akkor bizonyosan vesztünk az értelme­zés során valamennyit és hihetetlen sok olyan játék van a szövegben, amelyben az uta­lások távolibbak, mint pusztán egy strófikus vagy egy kisebb szövegegységet nézve. Egy pár ilyet kiírtam, hogyha esetleg szóba kerül, tudok is példát hozni erre. A másik természetesen, ami fontos, hogy az olvasás haladhat tulajdonképpen bármilyen irány­ban az Aleatóriában. Én próbáltam úgy is olvasgatni tegnap, hogy középről kezdtem a strófákat és úgy bontottam kifelé, ilyen hullámszerűen, úgy is működik, és hasonló el­veket hajthatunk végre akkor is, ha mondjuk a kurzív részeket rendeljük egymáshoz, vagy pedig a verzállal szedett részeket stb. A szövegnek egyébként ez az olvasási aján­lata meg is kívánja azt, hogy függessze fel az olvasó azt a versolvasási kultúrát, ami a lineáris olvasást, a szövegegységek maradéktalan és közeli egymáshoz rendelését je­lenti. Itt egy olyan olvasói stratégiára utalnék, ami rendkívül fontos. Derrida ugye, nemrég távozott közülünk. Az irodalomtudomány, illetve a filozófia, sokat vesztett ez­zel a „távozással”. Derridának van egy alapszövege, alapszöveg természetesen az iro­dalomtörténészek, illetve bizonyos filozófusok számára, amely egy olyan terminust ve­zet be az értelmezéstörténetbe, ami nagyon fontos volna. Ő azt mondja, hogy a jelölők visszaverődése a szövegekben olyan tartományokat rendelhet egymáshoz, amelyek i- gen távoliak, sőt nagyon távoliak. Derrida egészen odáig megy, hogy bármi társulhat egy szövegen belül szinte bármivel, és ilyen értelemben az olvasó kénytelen felfüg­geszteni az azonnali rímhívás-rímválaszt, illetve azokat a hagyományos olvasási mó­dokat, amelyek pusztán a kisléptékű jeleket rendelik egymás mellé, a szövegen belül. Derrida egyébként nemcsak a rímet feszíti ilyen értelemben szét, hanem a szöveg kere­teit is kitágítja, és a jelölők visszaverődése természetesen az a visszhang volna, ahogyan a szöveg önmagára utal, és egészen távoli elmozgásokat, összekapcsolásokat képes ily módon létrehozni. Gondoljanak arra, hogy az Aleatória kb. tízezer sor, ehhez olyan ma­nőverek szükségeltetnek, amelyek hihetetlenül próbára teszik szerintem az olvasót. Hogyha komolyan vesszük Derridát, akkor az is lehetséges, hogy a nyolcezredik sorban értelmezett összefüggés utal vissza mondjuk az első tíz sor közül valamelyikre. Ennek a játéknak a nyomon követése, már világos, hogy igénybevevő feladat volna. Az Aleatóriára és természetesen konkrét szöveghelyekre is visszautalhatunk később. Láthatják, hogy a Cselényi-szövegek olvasása számtalan olyan kérdést vet fel, ami történetileg nagyon érdekes volna, és itt utalnék arra, azt említettem a szöveg ele­jén, nem biztos, hogy az avantgárd felől való olvasás mindig célba ér, illetve ez is pusz­tán csak valamilyen részleges konstrukcióként tud lelepleződni. Biztosan emlékeznek, a dada nyelve volt talán a legmarkánsabb abból a szempontból a klasszikus avantgárd­ban, hogy a nyelvi jeleket kontrollálatlan mozgásnak tette ki. Én úgy mondanám in­

Next

/
Thumbnails
Contents