Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY Ettől a fogalomtól sem kellene megijedni. Az aposztrophé a megszólítás alakzata volna, méghozzá olyan értelemben, hogy a megszólításon keresztül hogyan és miképpen stabilizálódik vagy instabilizálódik a beszélő pozíciója. Itt szintén kiírtam egy részletet, amely ilyen szempontból érdekes lehet - beleolvasok, hogy hallják —: „ki kába hasonlatokért odaadtam szép ifjúságom, elszürkült csőrű kismadár, ki csak mereng lapuló ágon nem mer repülni, ha az ég sólyomszárnyakkal csalogatja” stb., stb. Tehát ilyen mikropoétikai megoldások tekintetében a szöveg aposztrofikussága rendkívül fontos, hiszen „ki kába hasonlatokért odaadtam szép ifjúságom, elszürkült csőrű kismadár”, ugye az én azonosítódik ezzel a bizonyos kismadárral, ki csak „mereng lapuló ágon”; megkettőződik az én, hiszen egyes szám harmadik személyben kezd el beszélni önmagáról. Itt tehát onnan volna nyerhető egy értelmezési technika, hogy azonosítjuk-e a megszólításon keresztül ezt a bizonyos kismadarat az énnel vagy pedig azt mondjuk, hogy ez a bizonyos kismadár volna a szöveg fiktív megszólítottja. A kettő nem mindegy. Ilyen szempontból tehát azt lehet mondani, hogy Bohár András ezekben az értelmezéseiben nem megy közel a szöveghez, pusztán előáll olyan olvasási javaslatokkal, amelyek természetesen fontosak lehetnek a szöveg megértése szempontjából, költészettörténeti értelemben azonban számos üres helyet hagynak maguk után. Ilyen volna például a hagyományhoz való viszony is, hiszen a hermenautikai kísérletnek az is, mint említettem, lényege volna, hogy szembesüljön a fordításon vagy az értelmezésen keresztül azzal, hogy milyen hagyományelemeket kapcsolhatunk be az értelmezéstörténetbe. Általában a líraolvasók, és tapasztalatom szerint nemcsak a líraolvasók, hanem a próza és más műfajok olvasói is, készpénznek veszik a szöveg utalásrendjében azt, hogy ha le van írva egy név. Például a Kassák-utalás. Tehát „itt állok a férfikor harminchat éves erdejében, múló zajok, dúló habok, körülöttem lengő végtelen, Kassák Lajos érdes szava utolsó görcsös sóhaj, Áron, testvérbátyám, ősöm, atyám elalszik, ha kihunyt a nap, kihez szóljak, kivel osszam meg a kenyerem felét”. Tehát itt, ha bejön Kassák Lajos a képbe, akkor általában ez picit vissza is veti nagyon sok helyen az értelmezést, mert különböző kassákos megoldásokat keresünk a szövegben, holott ennek a szövegnek a retorikája egész máshogy működik. Nevezetesen úgy, hogy megkettőzi a jelentéseket pontosan abban a metódusban, hogy eldöntetlenné válik egy idő után, hogy Kassák Lajos beszédét hallgatja-e a beszélő vagy pedig idézi. Ez a kettősség természetesen igen fontos, tehát itt azt mondhatjuk, hogy Kassák Lajos szavaként is olvashatóak ezek a bizonyos sorok, vagy lehet a Kassák Lajosra történő utalást egyszerű kommentárként figyelembe venni és ilyen értelemben a szövegszerveződésért nem a Kassák-líra volna a felelős, hanem sokkal inkább az, amelyik beszél róla, vagyis a Cselényi-szöveg. Tehát itt is a finom szerkezetek alapján lehetne folytatni a Bohár András által megkezdett értelmezési műveleteket. A negyedik, és aztán el is búcsúzom András könyvétől, az pedig természetesen az optikai médium figyelembevétele volna, hiszen a A megírhatatlan költemény című monográfia az Aleatória értelmezésére fut ki. A stratégia itt az, hogy az értelmező kiválaszt egy lapot (egy oldalt pontosabban) a kötetből és ennek a vizuális tartományait bejárva megpróbálja hozzárendelni a képi síkhoz az egyes állításokat. Ez bizonyos helyeken össze is áll, s valóban érdekes képleteket is nyer belőle, én azonban azt monda
