Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY vég egyébként nagyon sokat köszönhet a Juhász Ferenc-féle versépítkezésnek, de majd erre mindjárt visszatérek, hogy miben különbözik mégis a vallomásos karakterű megszólalásmódoktól. A szöveg vége, nézzék meg, rendkívül egyszerű (1960-as szövegről van szó). Itt még nyoma nincs annak a technikának, ami majd később az Aleatóriát vezérli. így fejeződik be, hogy „micsoda ének, Történelem, zúgó ég alatt tördelem a verset”. Ez egy tökéletesen érthető mondat, meg lehet fejteni az értelmét, nincsenek eltördelve a szavak, a sortördelés nagybetűsíti a történelem szót, számtalan ideológiát tudnánk rá gyártani, az olvasó mégis aleatórikus mozgást érzékelhet a szövegben, mert a „micsoda ének” felhívhatja arra a figyelmet, hogy ott az „én” szótag valamilyen módon fontos lehet, és nézzék meg, hogy a „tördelem” szó és a „történelem” szó egymásra vetülésekor, hiszen ez alliteráció, tehát a hangzásképlet alapján egymásra írhatók, pontosan az „én” esik ki a történelemből (tört én elem), és ilyen értelemben elindítható egy olyan fajta mozgás, ami jeltől jelig halad, nem pedig egy szövegen kívüli jelentést konstruál, hogy például a történelemnek, úgymond mi volna az értelme. Pusztán szóként vehet részt ilyen értelemben a jelentésalkotásban, s a széttördelése („tördelem a verset”) válik mondjuk elsődleges olvasói tapasztalattá, tehát nem az, hogy valamilyen módon hozzárendeljük ahhoz az alakzathoz, ami mondjuk a szerző volna. A kettő között tehát igen fontos különbségek vannak. Az aleatórikus szerkesztésmód természetesen jellemző Cselényi lírájára a Krétakor, illetve a későbbi szövegei óta, de az Aleatória olvasásakor nagyon fontos volna ennek a tapasztalatnak is a figyelembe vétele. A Cs-tartományból én nem emelnék ki több szöveget, hogy ne menjen vele az idő, visszatérhetünk rá természetesen. Néhány szót mondanék Bohár András monográfiájáról. Felépítését tekintve kronologikusan halad az életművön belül, és amikkel nem számol a szövege, azokból viszont számtalan érdekes értelmezői művelet nyerhető még. Ezért kezdtem úgy, hogy Cselényi László metaforikus értelemben is túléli a monográfusát, hiszen például Bohár András könyve nem számol a költészettörténeti hagyománnyal. Tehát például azok a képletek - Mallarmé, Pound és társai - nem is jönnek szóba, éppen ezért nem érzékeli azt sem, illetve pontosabban nem érzékelteti, hogy hogyan és miképpen történik meg a líra me- diális váltása a Cselényi-életművön belül. Ez szintén nagyon fontos volna. Kiírtam egy szövegrészletet, az szintén - hogy kompakt példákra hivatkozzak - egy Dante-imitá- ció, amely tercinákban íródott, és a monográfus például tökéletesen figyelmen kívül hagyja az értelmezés során, hogy hogyan és miképpen szembesít a líra metrikájával ez a képlet, hiszen azzal, hogy tercinákban íródik, egyrészt visszacsatol valamilyen módon a hagyományhoz, amely középkori volna és rendkívüli módon kiélesíti ez a bizonyos szöveg azt az alliterációs technikát, ami a hangzásképletekre, azok dominanciájára tereli a figyelmet. És a kettő egymást kiegészítő játéka volna az, amiből tulajdonképpen nyerhető a történeti olvasat. Bohár András tehát amikor azt mondja, hogy her- menautikai kísérleteket folytat, akkor ez a helyén van. Ami hiányolható itt, és amiből nyerhető volna igen fontos értelmezési irány, az nem más, mint egyfelől a líratörténet, a másik, hogy a monográfia nem foglalkozik olyan eminens poétikai megoldásokkal, amelyek az értelmezés során rendkívül fontosak volnának. Ilyen például a korai Cselényi-lírának az aposztrofikussága.
