Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY volt annak idején. Ebben Zalabai nagyon alaposan fejti fel azt a retorikai dimenziót, ami a Cselényi-költészetet kialakítja. Ez a retorikai dimenzió pedig Zalabai értelmezésében a betűk szintjére vezet. Nagyon pontosan érzékeli, hogy a széthangzások, amik tulajdonképpen vezérlő elvei ezeknek a köteteknek, az betűszinten máshogy működik, mint ami úgymond a modern költészetben megszokott volt. Nagyon fontos azonban, hogy ezeket a játékokat nagy valószínűséggel már nem lehet pusztán az avantgárd felől értelmezni. Erre fogok példát is hozni, hogy miért nem, és itt szembe kell azzal néznünk, hogy az a történeti pozíció, amit nagyjából a Krétakor óta betölthet a Cselényi- líra, az ugye a neoavantgárd volna, amelyre viszont rálátásunk csak akkor nyílik, amikor egy újabb irodalomtörténeti fordulat után visszamenőlegesen el tudjuk helyezni ezt az időben. Ez egy nagyon fontos tapasztalat volna - az irodalomtörténészek számára ajánlható elsősorban, hogy mindaddig, amíg az elvárásainknak pusztán megfelelnek a szövegek, az elvárás és a tapasztalat közötti aszimmetria nem kezd el működni, vagyis nem kerülünk ki valamilyen irányzatnak a hatóköréből, addig nem tudunk arról tulajdonképpen történeti olvasatot gyártani. Ez Cselényi László költészetének esetében már lehetséges, és arra hívnám itt fel a figyelmet egy mondat erejéig még visszatérve Bohár András könyvéhez, hogy ez pont azért lehetséges, mert az ezredforduló tájékán már elhelyezhetővé válik ez a bizonyos neoavantgárd korpusz. Ennek többek között a Deréky Pál-féle bécsi kutatóműhely az egyik centruma. Ebben a sorozatban megjelent egy olyan tanulmánykötet, amely eddig a legvaskosabb ebben a monográfia-sorozatban, amely összefoglaló írásokat közöl a neoavantgárd történeti pozíciójáról. A magyar irodalomtörténetben a neoavantgárd értelmezése nagyon sokáig defektes volt. Ezt úgy értve, hogy az olvasói ízlés, ahogyan az olvasók megtanultak úgymond verset olvasni, vagy ahogy szocializálódtak a versolvasási kultúrára, az sokkal inkább a késő modern költészeti tapasztalat volt. Még azt hozzá lehet tenni, hogy József Attilával és Pilinsz- kyvel a centrumban. Máris mondhatom például, hogy ebben a kötetben is számos olyan értelmezés bomlik ki, amely a modernség eme irányzatai vagy poétikai dimenziói felől próbálja értelmezni a Cselényi-jelenséget, s ez ezért az egyidejűtlenségük miatt nem is igazán jöhet össze. Amit ki szeretnék emelni, tehát Zalabait kezdtem mondani, hogy Zalabai érzékeli már a Krétakor körül ezt a bizonyos neoavantgárd váltást. Rendkívül fontos Nagy Pál szövege a kötetben megpróbál egy ideologémát a Cselényi-kor- puszhoz rendelni. Az ideologéma itt azt jelentené, hogy valamilyen irodalmi teljesítményhez hozzárendel valamilyen filozófiát. Ez volna a strukturalizmus, illetve a strukturalista irányzat mint irodalomelméleti vagy elemző-iskolai irányzat, ennek az ideológiáját. Természetesen a Nagy Pál-szöveg nem szolgál arra nézvést viszont eligazítással, vajon hogyan nyilvánulna ez meg. Egyrészt olvasástapasztalatként, másrészt a produkció felől értve bizonyos kételyek merülnek fel, hogy hozzárendelhető-e maradéktalanul egy elméleti iskola és annak az előfeltevés-rendszere ahhoz a lírához, amely nagy valószínűséggel az időben is túl van ezen, hiszen gondoljanak arra, hogy a strukturalizmus nagyjából a húszas-harmincas években bomlik ki Kelet-Európában. (Később nagyon sok leágazást tesz lehetővé.) A Cselényi-költészet indulását tekintve pedig sokkal inkább olyan irányzatokhoz lesz közelebb, mint például a Bohár András által képviselt hermeneutika. Nem is az időbeli különbség itt az érdekes, hanem az, hogy
