Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - KOPÓCS TIBOR 70 ÉVES - Duba Gyula: A „kutyás hölgy” Pozsonyban (novella)
Duba Gyula ta, el ne sodorja egy szilaj szélfióka, közben oldalról kitartóan nézte a nőt. Az egyenesen előre figyel, a jelzőfényekre, most pirosat mutatnak, mikor vált át zöldre? Láthatóan az égvilágon semmi más gondja nincs, minthogy a fényeket figyelje, ám Morvay, egykori riporteri megérzőkészség, finom intuíció öröksége, a szerkesztő esküdni mert volna, hogy a hölgyike már meglátta és megismerte! Nem néz rá, ám tud róla! Vannak ilyen megérzéseink. Oktalanok és indokolatlanok, bizonyíthatatlanok is, az ösztönökből fakadnak, sejtés rejtőzik mélyükön, mégis igazak lehetnek, néha szinte halálbiztosak. Finom irhabundát visel, derékig érő, divatos bézs színű bekecskét, fején dús szőrmesapka, kicsivé, kecsessé teszi az arcát és kiemeli finom nyakát, fekete nadrágja és drága csizmája módos családi háttérre utalnak. Egy kövér újgazdag felesége lenne? Volkswagenen vagy Chevroleten jár, esetleg vadonatúj Skoda-Octávián, és a nagyáruházakban, bevásárlóközpontokban bankkártyával fizet. Igazából nem kedvelem ezt a típust, gondolja Morvay, a bankkártyájukkal hátráltatják a pénztárak előtt a sor haladását s úgy viselkednek, hogy ha akarnák, mindent megvehetnének! Nem, ez a nő valahogy más...! A város egykori polgári szelleme árad belőle, lehet szlovák, magyar, de akár német is! Vagy egyszerre mindhárom, pressburger vérkeveredés! Most határozottan Anna Szergejevnára hasonlít, ilyen lehetett Csehov Kutyás hölgye, amikor Gurov ismét találkozott vele a vidéki kisváros színházában. Finom jelenség, talán mégsem bújik ágyba egy frissen megtollasodott behemóttal...! S a zöld fényre meglódult áradatban a szerkesztő a hölgyike után jár, a Lőrincz-kapu utcán kíséri, lohol utána, míg el nem tűnik az emberáradatban, de hát nem vagyok vadászeb, restelkedik magában, sem nyomkövető...! A hölgyikét azonban már nem felejtette el. Emlékezetében felidézi mindkét képét, a Manderla alattit is, meg a Takarékpénztár előttit is, s a két kép külön-kü- lön él, nem folynak össze, nem is halványulnak el, nem ugyanazok, mégis egymáshoz tartoznak. S ezen töprengeni lehet, filozófiai elméleteket faricskálni, mélyér- telműen bölcselkedni, s neki ez elég! Morvay nem vágyik többre! Felesleges lenne, az az idő elmúlt. Bölcs pátriárkái hangulat lenne? Valami más, próbaút a megnyugvás ösvényein! De amikor néhány hét múltán, szokásos sétái során a Széplak utcában a hölgyike egy átjáróból kijőve szinte Morvay karjaiba repült, a nyugalmazott szerkesztőben, ahogy mondják, „szinte megállt az ütő!” Két lépcsőn alázúdulva robbant elébe, szinte érintették egymást, pardon!, motyogta ő fejvesztetten, s a nő anélkül, hogy ránézett volna, szó nélkül elviharzott, néhány gyors lépés után betért egy nagy modern lakóház kapuján. Tehát itt lakik, állapítja meg Morvay. Már egészen tavaszi illata van a levegőnek, gondolja később. De hát mi ez... milyen jelentősége van, hogy minduntalan összefutunk? A gondolatra vetette magát, hogy elemezze, feltérképezze, kivesézze. Pompás téma gondolkodásra, önvizsgálatra, világértelmezésre! Minden alapfogalom sorra kerülhet általa: a véletlen, a sors, a végzet! De a semmi is!, gondolja fanyarul, igen... a nincs is, netán a fatális félreértések természete! Kétellyel telve megy