Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - KOPÓCS TIBOR 70 ÉVES - Duba Gyula: A „kutyás hölgy” Pozsonyban (novella)
A „kutyás hölgy” Pozsonyban egy pillanatra a szerkesztőre nézett, mintegy beengedte őt az üzletbe, bár nem udvarias mosollyal, sem némi érdeklődéssel a tekintetében, netán a szépség öntudatával s némi kihívással, hanem teljesen közönyösen, ahogy egy érdektelen idegenre nézünk. A szemében mégis olyan apró fényt vélt felfedezni Morvay, mintegy parányi villanás visszfényét! Amely valami mély derűt, az életöröm ösztönös és állandósult ragyogását jelenthette, a nő talán nem is tudja, vélhetően belső tulajdonsága, arcán és a szemében él, a lényében lakik, egyéniségéhez tartozik, mint jégvirághoz a pompás kristályalakzatok, akár a lobogó lángnyelvekhez a felforrósodó melegség. A tekintetük csak egy pillanatra találkozott, s ez a pillanat azonnal elmúlt. S a szerkesztő azt gondolta: ennek a fiatal nőnek a lelkében oly mélyen nyugtalankodik az életöröm, hogy akkor sem tudná elrejteni, amikor közönyös, érdektelen a környezetével szemben, s talán a sorsával is elégedetlen! Aztán vásárlás közben elfelejtette a hölgyikét. Otthon sem jutott eszébe. Elégedetten vacsorázott a televízió előtt, háborús dokumentumfilmet nézett, a harcok képei mindig felkavarják, egykori emlékeire hangolják. Csodálat és némi bánat lengte körül őket, a- hogy a nem is távoli élmények emléke is, amikor még többen vacsoráztak az adakozó kedvű képernyő tragikus vagy mosolyra fakasztó történeteit nézve... Akkoriban bonyolult időket élt a szerkesztő. Váratlan magánya rádöbbentette, amit már sokkal korábban megsejtett, sőt részben gyakorolt is, kiadósan élt vele és gyönyörűséggel tette, nevezetesen, hogy az ember egyszer óhatatlanul egyre többet és mint szükségszerűbben emlékezik. Túlzó lenne állítani, hogy emlékeinek él, igaztalan lenne, nem csak a múltnak él, de ahhoz, hogy tisztában legyen a jelennel, hogy megsejtse napjai igazságait, egyre nagyobb szüksége lesz az emlékeire! Az összevetés tanulságai végett. A tisztánlátás okán. Nem az elmúlt dolgok utáni sóvárgás ez, nem is nosztalgikus álmodozás, hanem valamiféle igazságkeresés, a megélt dolgokban rejlő tanulságok összevetése a jelennel. Annak a felismerése, hogy jelen dolgaink igazsága a múltban történt meg! S talán még ettől is több. Az emlékezés önmagunkkal szembeni kíváncsiságunk megvalósulása, igazi természetünk keresése, mintegy legbensőbb énünk felfedezése. Haszontalannak tűnhet fel, az egykori cselekvő élet elmúlt, s a dolgok még egyszer nem történhetnek meg! Minek hát, ha elmúlt...? Ennek ellenére az emlékezés halaszthatatlan teendőink sorának is az élén áll, kényszer és csapda egyben, időnként kín is lehet. Néha valójában nem az elégedettség jóérzését jelenti, hanem a szégyen és a megbánás alávaló szörnyetegét szabadítja ránk. Ilyenkor az ember az emlékképbe szinte beleizzad. Hasonlóan nyugtalan gondolatok és meddőnek tűnő bölcselkedések közt telnek tehát a nyugalmazott szerkesztő napjai, az utcán jártában-keltében felidézett képek és elvontan elemzett jelenségek tömege nyüzsög benne, külön-külön mindennek jelentése van, egészében és egységében úgy tűnik fel - semminek! Amikor egy enyhe, napsütéses téli délutánon megpillantja (még mindig kutya nélkül) a hölgyikét! Azonnal megismerte, megnézte jól. Néhány méterre lehetett tőle, a tömegben is látta teljes alakját. O a heves szélben szürke kalapját tartót-
