Irodalmi Szemle, 2007

2007/10 - KOPÓCS TIBOR 70 ÉVES - Tóth László: Úton (Kopócs Tibor köszöntése)

Tóth László- korával - adekvátak, s ezt a hitelességet bizonyosan nem érhetné el, ha mondandója, illetve eszköztára és -használata nem felelnének meg egymásnak, ha ezek nem egymásból épülnének, nem erősítenék egymást. Az igaz persze, hogy az ún. „aktuális művészeti kérdések”, s a „művészet immanens fejlődése” mellett egészen más, az ember létével, emberi lényegével kapcsolatos kérdések is foglalkoztatják, de hát lelke rajta, akit csak ezek, s más nem. Hirtelen ismét Roland Barthes jut eszembe, aki 1950—1960-as évekbeli meghatározó elméletalkotó és -alkalmazó tevékenykedése után, hatvanötévesen váratlanul lezárult élete vége felé, idestova már három évtizede feladta azt a Maurice Nadeau által „rémuralmi, kényszerítő, totalitárius gyakorlatot”, mely szerint az irodalmi műben csakis és kizárólag „nyelvi szövetet” látott - itt, képzőművészetről lévén szó, természetesen a képzőművészeti nyelvet is értem alatta-, s „felfedezte”, hogy — Bajomi Lázár Endre franciásan elegáns bonmot- ját használva most - „nemcsak műismeret, hanem művészet is van”.

Ilyen értelemben Kopócs Tibor, idestova ötven esztendeje, szüntelen megújulással és útkereséssel, a legtöbb esetben hitelesen teszi a dolgát. Művészi eszköz- és nyelvváltásaira természetesen nem kerülhetett volna sor a mesterségét illető elméleti, technikai és történeti vizsgálódások nélkül, s látomásaiban megfogalmazódó kérdései éppen azért tudnak mélységesen hitelesek lenni, mert a számára, létrehozandó műve szempontjából „időszerű” művészeti-technikai kérdésekkel is számot vetnek. Nem egy művének tárgya éppen a mű - és a művészet - maga, illetve a művészi kifejezés eszközei és lehetőségei, a kifejezhetőség határai, a (képzőművészeti) nyelv, amit-tágabb s kortársi összefüggésben - megint csak a posztmodern egyik ismérvének is tekinthetnénk nála, ha mindenáron le akarnám poszt- modernezni őt, de hát nem akarom: fölösleges is, miután biztos vagyok benne, hogy őt sem érdeklik különösebben a skatulyák, melyekbe begyömöszölhető lenne, mert úgysem férne bele maradéktalanul egyikbe sem: messzemenően öntörvényű alkotó lévén, mindegyikből bizonyosan kilógna valamelyik testrésze, megoldása, elköteleződése. Bővebb kifejtést igényelt volna egyébként az említett értékelés szerzője részéről az is, hogy mit ért „az egyetemes és akár az összmagyar kontextus szempontjából is problematikus minőség” alatt, melynek bélyegét egy eléggé vegyes felsorolásban sietősen Kopócs Tiborra is rásüti, ami így, az értelmezéséhez szükséges legcsekélyebb támpontok nélkül, a méltányolására törő legnagyobb jó szándékom ellenére sem több olyan ideologikus eredetű ráfogásnál, amilyenekkel a múlt század második felében Európának ezen a térfelén, ahol mi élünk, bárki sorsát egyetlen mozdulattal meg lehetett pecsételni. Egyébként a magam részéről itt még az „egyetemes és összmagyar kontextust” is problematikusnak tartom, mert nézőpont kérdése mindkettő, vagyis tetszőlegesen annak függvénye, hogy mit honnan nézek, s értelmezéséhez nem ad számomra egyértelmű fogódzókat. Hiszen, éppen hogy Kopócsnál maradva, egy másik nézőpontból, a korán elhalt Chikán Bálintéból - s őrá aztán igazán nem lehetett ráfogni, hogy ne egyetemes kontextusból nézte volna a magyar képzőművészetet is - „amikor Kopócs Tibor Komárom-