Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - KOPÓCS TIBOR 70 ÉVES - Tóth László: Úton (Kopócs Tibor köszöntése)
Úton legzetes vityebszki univerzumának emlék- és álomalakjaival, exteriőrjeinek és in- teriőrjeinek vissza-visszatérő elemeivel. Kopócs újabb idéző müveit - értem alattuk a javarészt már nagyjából a legutóbbi évtizedben festetteket-rajzoltakat - szinte kivétel nélkül mintha valami szomorú irónia lengené be, mintha azok szinte valamennyi figurája valamely tragikus groteszk heroldja (és heroldinája?) lenne: például az Akt fotelben elnyűtt (vagy csak kimerült?) modellje a tehetetlenül lelógatott kezében fityegő bohócbábuval, vagy a Music átszellemülten hegedülő mezítelen nőjének és bőrszerkóba belegyömöszölt rocksztárjának párosa, az Újszövetség utolsó vacsorája bibliai alakegyüttesének és a New York-i Szabadságszobornak a tablója, a Don Quijote-val egybekeltetett Szent Görgy, miközben az író Szentkuthy Miklósnak ajánlott Hegedűvirtuóz diabolikus átszellemültséggel muzsikáló alakjában a jeles komáromi zenetanárt és -művészt: Dobi Gézát véljük felismerni; Lőcsei Pál-sorozatával pedig a középkorba, a barokkba tesz a maga 20. századi tapasztalataival megfejelt időutazást. De ugyanennek az idéző magánmitológiának a panoptikumfiguráit adják az általa már pályája kezdete óta konok következetességgel rajzolt-festett kor- és nemzedéktársai, akik önmaguktól elvonatkoztatottan, egy számukra idegen - a kopócsi - világba átírtan sem képesek mások lenni, mint önmaguk, s másként viselkedni, mint saját világukban. Filozófiai érdeklődésű alkotó - mondtam volt a fentiekben nemegyszer Kopócs Tiborról, s mégis, világérzékelés és világértelmezés kettőse közül mintha legtöbbször inkább az elsőre, a megismerés szenzitív, nem pedig racionális, értelmi oldalára kerülne nála a hangsúly. Úgy gondolom, helyesen. Az értelmezés ugyanis a legtöbb esetben lekerekítés, lezárás, az egy kijelölése és mondása; az érzékelésben a megérintés nyitottsága érvényesül, az a mozgást teljességében és ritmusában ragadja meg, amit ha rögzítene, épp a lényegétől fosztaná meg: ki is merevítené egyúttal. Nála elsődlegesen az érzékelés hordozza a filozófiai töltetet, az érzékelés az ő gyakorlatában maga az értelmezés. Valamikor, boldog emlékezetű, naiv hitű avantgárd koromban azt hittem: korszerű az, ami formája szerint új, vagy legalábbis újnak, újszerűnek hat. Ma már tudom: lényegében nincs új a nap alatt, legfeljebb csak ismereteink hiányos volta vagy a kétségtelen technikai-technológiai előrehaladás eredményeinek alkalmazása miatt vagyunk hajlandók ezt-azt újdonatúj találmánynak hinni, még a spanyol- viaszt is. S azt is megtanultam: a formabontás is a formaépítésben, formateremtésben nyeri el hitelét. Éppen ezért már régóta nem rágódom azon, hogy valaki - Kopócs Tibor például - úgymond korszerű-e, vagy sem. Vagy, ahogy egy legújabb képzőművészeti összefoglaló felteszi a kérdést: kortárs-e, vagy csupán - szerzője érezhetően lekicsinylőén, „másodlagos” értelemben használja a jelzőt-jelenkori (kortárs alatt „az aktuális művészeti kérdésekre, aktuális művészeti eszköztárral reagáló” művésztípust, jelenkori alatt „a ma történéseivel, a művészet immanens fejlődésével szemben ambivalens” alkotót értette). A Szép mégiscsak hierarchizálha- tó lenne? Nekem Kopócs Tibor kortársam, a kérdései, látomásai hitelesek, a korral
