Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - KOPÓCS TIBOR 70 ÉVES - Tóth László: Úton (Kopócs Tibor köszöntése)
Úton bán (melynek eredeti lakója kiszorult belőle, s most kívülről, a rácsokra kapaszkodva bámulja a bent levőt). A kalitkát azonban - a képzelet egyetlen csavarásával - egy kéz: Isten (sorsunk?) keze lógatja alá a semmibe (egyik ujján lehetne-e más, mint Dali szétcsurgó órája?). De ezzel még korántsem merült ki a szóban forgó festmény konnotációs bázisa, hiszen annak hátterében egy további kacagtatóan vérlázító esemény is történik: egy, a semmiből idenyíló transzcendens ajtóban felbukkan egy húsos-fodros kis angyalka, és lepisili agg mesterünknek a 20. századi képzőművészeti kultúra egyik állandósult ikonjává vált lángoló zsiráfját. S ezzel a kör bezárult. Visszajutottam oda, hogy az ember bár többé-kevés- bé önmaga müve, ez a szabadság el is merevíti, gúzsba is köti végül. Kétségtelenül olyan csapda-helyzet ez, mely emberi létezésünk legsúlyosabb dilemmáit is magában hordja, vagyis: túlléphetünk-e végső behatároltságunkon, korlátainkon? S még valamit az iménti képhez. Kopócs valahol bevallotta, hogy a képen Isten (sorsunk?) kezét a maga kezéről mintázta meg. Na és Dalit? Őt nem saját magáról? Mert ifjúkori önmeghatározó mitológiánk elaggult hősében is kicsit mintha őrá, Kopócs Tiborra ismernék. Meg magamra is, persze... magunkra.... mindnyájunkra. Művei sokféleségét és számosságát nézve úgy látom, hogy képei mint önálló entitások már korábban - létrejöttük előtt - is készen voltak valahol a megfog- hatatlanban, s őt választották ki maguknak mint egy médiumot - biztosítékot látva a személyében, képességeiben arra -, hogy megrajzolja, megfesse: láthatóvá tegye őket. A vonal biztos lehet abban, hogy Kopócs Tibor keze nyomán azzá lesz, amivé ő (a vonal) akarja, a kép abban, hogy Kopócs keze pontosan olyannak festi meg őt (a képet), azaz önmagával tökéletesen azonosnak, amilyen volt ama bizonyos megragadhatatlanban, láthatatlanságában („...elindultam valami megálmodott, kitűzött cél felé - vallja be valahol ezzel kapcsolatban -, de alkotás közben maga a mű odavitt, hogy nem is az lett belőle, amit eredetileg elképzeltem, terveztem, hanem valami más, valami sokkal jobb”). Ebben a megközelítésben A mű születésének ősgomolygásból kinyúló keze voltaképpen Kopócs Tibor a mű által segédeszközként igénybe vett keze, mellyel megrajzoltatja vele önmagát. Körül vagyunk véve képekkel - ez az életünk. Körülöttünk minden kép, ikon. A kulturális ikonok, az újraírható, illetve átírható ikonok, emblémák rendkívüli gazdagságban hemzsegnek köröttünk. Kopócs művészete nagymértékben ebből az ikonvilágból táplálkozik, mindennapi ikonjaink - és mitológiáink, a Roland Barthes-i értelemben vett hétköznapi mitológiáink - szüntelen felülírása. Számára a világ egyetlen kulturális-civilizációs egységet képez (ezen belül, persze, az európai, illetve a keresztény kultúra adja a súlypontot, bár meglehetősen sokfelé vannak kinyúlásai innen, a mítoszok vagy a kereszténység előtti kultúrák felé például), hogy szabadon válogathasson az ezen egység adta eltérő lehetőségek zsúfolt tárházából. Lukács György beszélt valahol - hozzánk Tőzsér Árpád hozta be a fogalmat - a művek akció rádiuszáról, ami alatt az egy-egy művész (író) által az életművükbe szervesen beépített civilizációs-kulturális örökség, közvetlen vagy rejtett
