Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - KOPÓCS TIBOR 70 ÉVES - Tóth László: Úton (Kopócs Tibor köszöntése)
Tóth László grafika, majd a festészet mellé a tűzzománcot például) - azóta is jellemző maradt rá. S akkor rajzpedagógusi tevékenységéről, iskolaigazgatói kezdeményeiről (példának okáért neki köszönhetően épült be a tűzzománckészítés oktatása a szlovákiai iskolahálózatba), közéleti buzgólkodásairól, igazságkereső szenvedélyéről még nem is szóltam. Szigeti László, éppen két évtizede, 1987-ben, rendkívül pontos és máig érvényes látleletet adott Kopócs Tibor műveiről és világáról: „...Kopócs festményei — írta - egy bizalmas, következetesen alkotó személyiség megnyilvánulásai, ugyanakkor az sem feledhető, hogy Kopócs világa ezen belül rendkívül nyitott. Nyitottságának ismérve többek között az, hogy vallja: a Szép nem hierarchizálha- tó.” Nos, Szigeti itt rátalált Kopócs művészetének lényegére, alapszavára: a nyitottságra. A nyitottság egyfelől tágasságigény is, a tágasság igézete és vágya is. Akiben a tágasság vágya él - aki a tágasság Mészöly Miklós-i iskoláját járja ki annak a szabadság igézetében telik élete. Van Kopócs Tibornak egy korai, még 1972-ből származó tusrajza, A mű születése, melyen az alsó kétharmadnak az ősmagot (őspetét? őstojást?) is körülfogó, csupa-mozgás-csupa-lendület-kavargásából, szavakkal megragadhatatlan televé- nyéből kinyúl egy tollat tartó kéz, és a felső egyharmad sötét éjszakájába, kozmikus ürességébe, tömbszerű semmijébe belerajzol egy egyedi vonásaiban élő, egyéni sorsra utaló ráncokkal barázdált, velünk szembenéző arcot. Az elsődlegesen bölcseleti ihletettségü, gondolati telítettségű kép a maga idejében is azt mondta, s ma- három és fél évtizeddel később - is azt üzeni számomra, hogy az ember végül is nem készen jön a világra, hanem önmagát rajzolja bele a kozmikus éjszakába, s mire az utolsó vonásokat is fölkarcolja az arcára, már el is telt az élete, és az örök sötétség öleli körül. Hogy az ember végső soron saját maga műve; az emberi élet, az emberi sors a formateremtés állandósult kényszere, a formák harca, a forma és a formátlanság örökös, egymáson váltakozva felül-felülkerekedő küzdelme. E megközelítésben, ha az eredendő alaktalanságot, formátlanságot veszem kiindulópontnak, igazából a formateremtés is jelentheti a formabontást, az örök-avantgárd gesztust. Megformáltságunk, egyszeriségünk, egyediségünk tudata életünk értelmének vigasza is számunkra; megformáltságunk, egyszeriségünk, egyediségünk kényszere levethetetlen nyűg is rajtunk. Az életünk azzal telik el, hogy akár sziszegve is önmagunk legyünk, aztán egyszerre ráeszmélünk: ez nem a szabadságot, hanem a kényszerűséget és kényszerességet hozta meg számunkra, és már soha nem szabadulhatunk attól, akik lenni akartunk/tudtunk, s mindegyik cselekedetünkben csak korlátoz bennünket az, akinek kiformálására az életünket tettük fel. És itt eszembe jut Kopócsnak egy másik képe is, pályájának legutóbbi - remélhetőleg még nem záró - szakaszából, a 2005-ös Szegény Salvador sorsa beteljesedett. Ezen a keserű-ironikus, látomásosan realista (szürrealista), gunyorosan fájdalmas festményen az előtérben ifjúkorunk nagy önkiteljesítő idolja, a bohócaggastyánná nevetségeseden Salvador Dali gubbaszt öreg papagájként egy kalitká-
