Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - SZÍNHÁZI ÉLET - Juhász Dósa János: Körkép a szlovákiai magyar színházakról (kritika)
Körkép a szlovákiai magyar színházakról hiba, bűn, s ez nemcsak a szerző, hanem a szerkesztő szakértelmét is minősíti. Ezeken a hasábokon érintettként viszont nem szeretnék foglalkozni ezen fesztiválok értékelésével. Sokszor leírtam már, hogy mi, felvidékiek nem igen szeretjük Kisvárdát, holott mára már túllépvén a gettófesztivál vádján, Magyarország második legnagyobb színházi fesztiváljává nőtte ki magát, ahová eljutni feltétlenül rangot jelent egy társulatnak még akkor is, ha ez az eljutás egyelőre alanyi jogon jár egy-egy határon túli társulatnak. Az idei évad mindenesetre nem érte el az elmúlt évadok színvonalát, de ahogy a zsűri egyik tagjától, Máté Gábor színművésztől megtudtam, az idei évad Magyarországon is elmaradt az elmúlt évek színvonalától, ami megmutatkozott az idei POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) is. Ez utóbbin ahogy már megszokott, az idén is két határon túli, egy kolozsvári és egy beregszászi előadás vett részt. Kisvárdán a minőségromlás ellenére is folytatódtak a megszokott tendenciák. Már említettük a színművészeti egyetemek és műhelyek meghatározó szerepét, ez az idén is határozottan érződött, még akkor is, ha csalódást okozott az elmúlt évek meglepetéstársulata, az Újvidéki Színház, amely az elmúlt évek remek előadásai után most egy felejthető előadást (Hamvai Kornél: Hóhérok hava) produkált. Viszont ismét emlékezetes marad a szabadkai társulat kisvárdai szereplése, akik az IbusárvA ugyan nem remekeltek (de kinek sikerülne ez Telihay korszakos komáromi rendezése után), a Képmutatók cselszövése c. Bulgakov-darab viszont megkarcolt bennünket. A hatalom és a besúgás természetrajzáról szól Moliere-t idézve Telihay rendezése úgy, hogy közben mégsem akar Vas Zoltán Ivánhoz hasonlóan konkrétan politikai érdekeket sérteni. Ennek ellenére mindannyian ott ülünk a történelem és a közelmúlt színpadán, s várjuk, hogy mikor tűnünk el a süllyesztőben. De mindannyiunknak üzen Parászka Miklós is a Hegedűs a háztetőn c. musical színrevitelével. S tudja, hogy Fülöp Zoltán el tudja vinni a hátán az előadást. Az ő Tevjéje egyszerre szól a hétköznapi zsidóságról, a hagyományok megéléséről, de a jövő túléléséhez szükséges hagyományváltás szükségességéről is. S ha már Fülöp Zoltánt említettem, akkor szóljunk néhány remekbe szabott színészi pillanatról. Kama Margit a Képmutatók cselszövése mellett, ahol egy kortalan és nemtelen, a hatalomba belérohadt püspököt játszik megfelelő adagnyi szánalommal, a Tangóban megmutatja a civil öregasszonyt, aki megtanul és megtanít meghalni. Kama, ha Magyarországon élne, ott lehetne a halhatatlanok társulatában. De nem feledkezhetünk el Bogdán Zsoltról sem, aki egy felejthető kortárs izraeli darabban lép ki szemtelenül a darabból, hogy pár percre színházat varázsoljon körénk. A szabadkaiak zsűri által méltatlanul leértékelt előadása mellett a sepsiszent- györgyiek A nyugati világ bajnoka c. előadása emelkedett ki az idei kisvárdai mezőnyből. Bocsárdi László rendezése meg tudja mutatni egy világnak (jelen esetben az írekről van szó) a fonákját is, méghozzá hallatlan részvéttel, ami Lukáts Andor rendezéséből annyira hiányzik. Synge figurái bármennyire is szánalmasak és korlátoltak, mégis megérthetőek, hiszen a bőrünkön érezzük az esendőségüket. Alexandre Colpacci rendezte a marosvásárhelyiek Yvonne, a burgundi hercegnő c. előadását, s egy újabb lehetőséget, járható utat mutat a magyar színház számára. Colpacci beépíti a román színházi gondolkodást az előadásba (erre az erdélyi színházaknál számos példa van), s egy
