Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Bodor Béla: Ezmég-azmár (Háy János: Házasságon innen és túl című novelláskötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE lanul expresszív előzmények után, hogy ez már képes átlendíteni a csalás mozzanatát a mese horizontján: nem az író hazudik az olvasónak, hanem a gyerek akarja elhinni az angyalkamesét minden ennek ellentmondó szörnyűség dacára. A történet önműködővé válik, hirtelen új szál bomlik le a szövegről, mely olyan irracionális elemekből áll össze, mint hogy a parasztok lehelete éjjel átvizesíti az ablaküveget, hogy potyognak kifelé a napok a decemberből, hogy a fenyő mellett halvány fény kenődött a levegőbe, vagy hogy mire odaérnek, a Senkiháza már töltve volt, mint egy vaságyú. A lány víziójában apja ujjai között előázalog a ragacsos vér, induláskor-érke- zéskor pedig a nyíló ajtó alatt a felfagyott földön krepegnek a deszkák. Olyan nyelvi megmunkálást látunk, mely mindenfelé fénysugarakat vetít a történetből meghatározatlan irányokban, ésszerűtlenül és pazarlóan, és az olvasó megszokja, hogy az ilyen helyeket pillanatnyi örömpontoknak tekintse. Csakhogy ezekből az apróságokból épül fel az a történet, melyet az erőteljes főszöveg eltakar a szemünk elől. „Elhúz a tél. Elolvadnak a hómunkások. Ilyen laza kor ez.” - így kezdődik a Budapesti tavasz című novella, ami címével elég közvetlenül utal Karinthy Ferenc regényére, a tragikus idők és az emberi játékosság, szerelem balladisztikus történetére. Itt semmi ilyesmit nem találunk. A férj eljár a szeretőjéhez, és rossz lelkiismerettel gondol a feleségére, a feleség szürke arccal várja, és nem mondja meg neki, hogy méhrákja van. Ennyi a történet, ami a cím és a kezdősorok által diktált laza, játékos várakozásra következik. Meg sem értjük, hogy mitől annyira keserű a redukált figurák közhelyes históriája, ha nem figyelünk erre a kettősségre. A pince öreg házaspárja, a házsártos vénasszony és hallgatag, magában mo- nologizáló öregembere szerepelhetne Fekete István tizenöt Május című novellácská- ja mellett tizenhatodikként: az öreg kiballag a faluszéli borpincébe, kimos egy hordót, bort fejt, egy arrajárót megkínál itallal és némi kenyérrel, váltanak pár szót, és este kiderül, hogy szökött fegyenc, családját kiirtott gyilkos az illető. Már el is fogták a buszmegállóban. Az óbégató vénasszony és jóságos bácsika szokványtörténete kozmikus léptéket kap a transzcendencia erőterében, amit a novella térbeli mozgásai vázolnak fel. „Ha hólabda indulna a hegyről, bizonyára itt hullana ki belőle a mozgás, itt landolna a völgyben, éppen ahol a falu házai állnak” - kezdődik a példázat, aztán „Úgy kopogtak a szidalmak az udvaron, hogy az állatok mind ijedt menekülésbe fogtak, elbújtak az ólak alatt, a falak tövében, nehogy agyonverje őket az öregasszony kegyetlenül erős hangja”, és a befejezésben így morfondírozik az öregember, míg a tyúkpadlásról ereszkedik lefelé: „...ha az ember néha-néha ki is emelkedik a pince hűvöséből, s felröppen a tüzes egekig, legfeljebb egy estét bóklászhat ott, s másnap úgy zuhan vissza a mélybe, mint egy félrehajított kalapács.” Nem tudom, hogy csakugyan ennyire aprólékosan, körültekintő tudatossággal illeszti-e ösz- sze Háy novelláinak elemeit, vagy „csak” az ösztöne diktálja ilyen pontosan. De azt hiszem, hogy nagyon meg kell gondolnia a szavait annak, aki ezekről a szövegekről szólva (volt erre példa) naivitást emleget. Fülszöveg gyanánt egy rövid verset illesztett novellái elé Háy. A vers utolsó két sora így hangzik: „Ez már, az még, és ez még, az már, / de végül mindegyiket
