Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Radics Viktória: Egy kis remekmű (Farkas Péter: Nyolc perc c. regényéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE megette a halál.” Az eddigiek ismeretében nem meglepő, ha arra a következtetésre jutottam: a szerző így maga adta meg a kulcsot elbeszélései értelmezéséhez. (Palatínus, Budapest) (Litera) Bodor Béla Egy kis remekmű Farkas Péter: Nyolc perc A téma a legmindennapibb, a lehető legnaturalistább, és mégis - Farkas Péter hangszerelésében - fantasztikus. Egy öreg házaspár éli beteges hétköznapjait, szenilitással, Alzheimer-kórral, agylágyulással megverve, az öregember és az öregasz- szony - csak ekként emlegeti őket az író, hisz lekopott róluk a nevük, a státusuk, minden pozíciójuk és funkciójuk. Még azt sem tudjuk meg, hol az a lakás, ahol így kínlódnak, csetlenek-botlanak, de ez nem is fontos, se nekik, akik jobbára már elvesztették orientációs képességüket, se nekünk, akik az írótól vezettetve átlendülünk egy másik, nem mindennapi tudatállapotba. Farkas Péter leírja a két öreg fizikai nyűglődését, de az érzékelésüket, az elmeállapotukat, a lélekállapotaikat és a viszonyukat is. Az átváltozásán keresztül megváltozik a benső állapot is. A Nyolc perc testregény, a legjobb magyar próza a testről, értve ezen a biológiai-fiziológiai és a szenzuális testiséget is, ugyanakkor létregény, a meztelen létezés leírásához, ábrázolásához, megidézéséhez közel kerülő próza. Ahogy a test romlik, úgy mutatkozik meg a léleknek a hamisítatlan létezés különössége, azé, amit akarat, képzet, jövőkép, szenvedély nem hamisít, mert már nem bír hamisítani, lévén, hogy a mentális és érzelmi képességeknek több skálája kihal az agyból. Ezt az elhalási processzust is remekül ábrázolja Farkas - pont emiatt epika az, amit olvasunk, a legeredendőbb epika-, és ugyanakkor a föltárulást, annak a létdimenziónak a kitüremkedését, előjövetelét a fedőrétegek alól, amit az egészséges, aktív, dinamikus, jövőorientált életben nem tapasztalunk meg. Ettől lírai ez az egyébként szikár szavú próza. Gazdag tapasztalatvilágot hoz felszínre a szerző a két öreg által: azt a tapasztalatot, amit normális állapotban nem tudunk, elfelejtünk, eltakarja előlünk a saját személyiségünk és az életünk. A testi leépüléssel, a halál közelítésével párhuzamosan gyarapodnak és fokozódnak az észleled és tudati szenzációk, amelyek némaságban maradnak - ha nincs ilyen író, aki át tudja érezni, és le tudja kottázni őket. Együttérzésből Farkas Péter zseniálisan vizsgázott. Pilinszky a csecsemő pillantásáról írt - nos, itt a beteg öregek pillantásával látunk világot. A csecsemő pillantásának inverziója ez, mert amennyi ott a nem tudás, a puszta csoda, annyi itt az emlékezet. Nem verbálisán, és nem is képekben: az öregek „sejtjei, idegei, a bőre, a gyomra, a belei, az izmai, a szíve ezernyi szálon emlékeztek”. Nem tudunk meg semmit a múltjukról, mert az emlékezetük nem tárgyi, ha
