Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Bodor Béla: Ezmég-azmár (Háy János: Házasságon innen és túl című novelláskötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE történetben az lesz a poén, hogy a lány, miután eldönti, hogy leszbikus kapcsolatba kezd, ezt mondja magában: „Most lépést tart, gondolta, végre, mint a textilipar is, a korral.” Nagyon érdekes csattanó ez, többszörösen összetett gondolatmenetet zár, ami persze mind téves. Az író és olvasója egyaránt tisztában van azzal, hogy a szerelmi kapcsolatok és a textilipar modernizációjának nem azonos a logikája, hogy nem jellemhiba vagy pszichikai defektus az, ha egy lány nem fekszik le azonnal azzal a fiúval, akivel megismerkedett, és hogy homoszexuálisnak lenni nem jelenti azt, hogy az ember lépést tart a korral. Ezek azonban nem egyszerűen szamárságok, hanem a 2000-es évek jellemző előítéletei, és mert mindenki tisztában van azzal, hogy ezek ostobaságok, nemcsak a szerző, hanem az olvasó is ítélkező pozícióba kerül a mesehősökkel szemben. Ebben az esetben tehát a történet hősei mutatkoznak naivaknak. (Természetesen a fiú is, akinek a gondolkodását meghatározhatja a mobilcégek televíziós reklámja.) Mindkét figura példázatosan redukált, vélekedéseik el- túlzottan torz volta azonban a „közvélekedés” előítéletességét leplezi le, a gúny éle erre vág. Ugyanez a redukáltság ismerhető fel a történetek legtöbbjének szereplőin, csak a lefokozottság megjelenési formája különbözik az egyes darabokban. A leggyakrabban az a történetet mozgató hiány, hogy az emberek egymás legelemibb ismerete nélkül élnek egymás mellett. Már a megismerkedésnél tudjuk, hogy nem lesz semmi a szerelemből az összeköltözés előtt, hogy ez a kapcsolat sem lesz hosszú életű, de az emberek vakok, az orrukig sem látnak. Csak az nincs belekódolva a történetekbe, hogy éppen a saját omnipotens látásmódunkat kellene kérdésessé tennünk. És mégis - hadd általánosítsam a saját benyomásaimat - ezek az elbeszélések hatnak az olvasóra, együttérzést váltanak ki, elgondolkodtatnak, megrendítenek, megmosolyogtatnak. Vajon hogyan oldhatjuk fel ezt az önellentmondást? Azt hiszem, Háy tehetségének legfontosabb eleme annak az érzékelése, hogy a dolgok hol siklanak el egymás mellett vagy éppen egymáson. Ez a novellisztika valójában az oda-nem-illő művészete; legyen az nyelvi elem, a cselekményvezetés szabályainak megsértése, valamifajta horizonttörés vagy az olvasói várakozástól történő radikális elrugaszkodás; és ha azt nézzük, hogy melyek hatnak ránk a legerősebben, azt mondhatjuk, hogy azok a történetek, melyekben ez a várakozásainktól történő elrugaszkodás a történet eklektikus kidolgozása által a felületes szemlélő tekintete előtt rejtve marad. Mondok néhány feltűnő példát erre az oda nem illésre. A Haza a Senkiházából meghatározhatatlan időben játszódó háborús történet. A főszereplő gyerek, aki minden pillanatban attól retteg, hogy édesapja halálhíréről értesül, úgy dönt, hogy Isten léte ezzel a borzasztó élménnyel összeegyeztethetetlen. Karácsony este van, anya és kislánya éjféli misére megy, majd onnan haza. A novella lényege tehát az Istenháza/Senkiháza kifejezések közti szemantikai feszültség, amit a senkiházi szó szélesebb értelmezése árnyal. A csattanó azonban az, hogy a kislány éjszaka felkel, és egy mesekönyvet talál a karácsonyfa alatt, ami mégis Isten/Jézus/aján- dékosztó létét bizonyítja. Az utolsó sorok eufóriája olyan vérlázítóan hazug a hallat
