Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - Alabán Ferenc: Az irodalomértés táguló területei (2) (A változások vetületei az irodalomtanításban, jegyzetek)
Alabán Ferenc tűzte ki célul - ez pedig már egyértelműen a megszokás erejével hatott. Tudvalévő pedig, hogy az aktuális jelen átformálja a múltat, hogy a jelentős új művek létrehozzák a „saját” irodalomtörténetüket, s valójában meg is változtatják, „átírják” a meglévő irodalomtörténetet. A kronológiai elv alkalmazásának célja tulajdonképpen nem más, mint az irodalomtörténeti ismeretek átadása, valamint már adott műelemzések és -értelmezések elsajátítása. A legújabb irodalomtanítási elképzelések az irodalmi művek olvasása nyomán elsősorban az értelmezést és a kritikus ítéletalkotás képességének fejlesztését helyezik a középpontba. Ennek értelmében az irodalmi tananyag is - a kronologikus felépítéstől eltérően - új elvek szerint rendeződik, s változik ún. „problémacentrikussá”. A problémacentrikus tanítás során pedig maga az időszerűsített „probléma” befolyásolja és determinálja a megfelelő művek kiválasztását, valamint a hozzá fűződő feladatok megfogalmazását és sorrendjét. A csoportokba sorolt irodalmi alkotások, melyek megtárgyalásra kerülnek egy témaegységen belül - az intertextualitás (szövegköziség) elvére épülve - egymás befogadásának és interpretációjának is feltételezői, melyek rokon kontextust képesek kialakítani. Joggal feltételezhető az, hogy az egymás mellé került (besorolt) müvek elősegíthetik egymás befogadását, értelmezését és minél jobb megértését, esetenként egymástól való eltávolodását, sőt ellenpontozását is. Egy nagyobb anyagrészbe olyan müvek kerülnek, amelyek tehát párbeszédet folytatnak egymással, sőt részei is lehetnek egymás hatástörténetének. Az ún. problémacentrikus irodalomtanítási program valójában tehát egy tágan, mégis funkcionáltan értelmezett szöveginterpretációt, szövegértelmezést és kritikát magában foglaló „olvasástanítást” jelent, ahol kellő hangsúly esik a müértelmezés módszereinek, eljárásainak bemutatására,'gyakoroltatására és elsajátítására. Az irodalmi müvek megértése és értelmezése végsősoron az önmegértés és önértelmezés egyik módja és eszköze is, ahogy Paul Ricoeur, a francia filozófus-hermeneuta állapította meg: „...önmegértés a szöveg előterében”. Ezzel lehet lényegesen több e tanítási módszer a kronologikus elrendezést alapul vevő, tradicionális, az irodalmi alkotásokat sokszor a történelmi fejlődésrajz illusztrációiként kezelő megközelítéseknél. * * * Nem véletlenül fordul a figyelem - a kutatás területén és az oktatásban egyaránt- a hermeneutika lehetőségeinek és módozatainak feltárásához. A modem értelemben vett hermeneutika ui. már nem is az egyes szövegek értelmezésének eljárásait vonultatja fel, hanem a műalkotás (a szöveg), az író és a mindenkori olvasó (befogadó) hármas összetevőjének egymáshoz való vonatkozásait és összefüggéseit tárja fel. A szakirodalomban az utóbbi időben sokszor emlegetett ricoeuri hermeneuti- kai modell (Ricoeur híres kijelentése - „a szimbólum szüli a gondolatot” - a hermeneutika alapvető premisszáját fejezi ki) összefogja az új filozófiai iskolát és a tradicionális (a szövegértelmezés teóriájával és gyakorlatával foglalkozó) hermeneutikát. E modell szerint a művészet (így az irodalom) szimbólumai mind olyan üzeneteket hordoznak, amelyeket filozófiai interpretációval lehet megfejteni. Ennek megfelelő
