Irodalmi Szemle, 2007

2007/9 - Gál Sándor: Tokaji aszú (2) (Emlékek és gondolatok a Tokaji írótábor évtizedeiről, esszé)

Tokaji aszú (2)

magyar irodalommal szembeni elkötelezettségét, mi, a 26. Tokaji írótábor résztvevői úgy határoztunk, hogy a Tokaji írótábor idejére Tokajt a magyar irodalom fővárosának rangjára emeljük.

Kelt: Tokajban, az Úr 1998-ik esztendejében, augusztus havának 17-ik napján.”

Az így elkészített és elfogadott adományozási okiratot aláírtam, s az írótábor nevében átadtam Májer Jánosnak, Tokaj polgármesterének

A 26. tanácskozás jelentősége jóval meghaladta a korábbi táborok keretét és lehetőségeit. A tanácskozás összefoglaló címe szövegében eléggé általánosnak tűnhetett, de ennek irodalmi és történelmi vonzatai minden oldalról olyan lehetőségeket nyújtottak számunkra, hogy nemcsak a saját, hanem a környékbeli népek, nemzetek irodalmának ugyanazon időszeletéből is kaphattunk valami olyan tájékoztatót és tájékozódást, amely az egész Kárpát-medence népei számára haszonnal járhatott. Ezzel együtt azt is reméltem, hogy a kétnapos tábor nem a politika és a politizálás irányába tolódik el - mert ez a lehetőség is benne volt a levegőben -, hanem annak a 150 esztendő küzdelmeinek az irodalmi vetületeit mutatja meg, és azokat a konszenzusokat hozza a felszínre, amelyek mindannyiunk számára fontosak lehetnek a holnapi és a holnaputáni munkánkba.

Vitaindító előadásában Kiss Gy. Csaba — Hazák, határok, régiók - egyebek mellett éppen az értékek kölcsönös megismerésére, illetve annak hiányára utalt: „Szólni kell azokról a határokról, amelyek a térség lakóinak a fejében húzódnak. Ez pedig az ismeretek hiányának a határvonala. Kölcsönösen alig tudunk egymásról valamit. Nem tegnap óta, de a helyzet az utóbbi fél évszázadban vált tragikussá, a demokratikus fordulat óta pedig véleményem szerint európai csatlakozásunk egyik akadályává. Úgy tetszik, nem csökken közöttünk a távolság, hanem nő. Meggyérültek a tudományos és a művészeti élet kapcsolatai, mi, írók is alig ismerjük egymást. Kétségtelenül fontos fordulat volt mindannyiunk számára, hogy ismét ápolhatjuk kapcsolatainkat természetes partnereinkkel az európai kulturális központokban, de mintha egyoldalúan csak nyugatra néznénk, és egymásról is csak azt óhajtjuk tudni, amit a nyugati tükör mutat.”

Mircea Martin arról beszélt, hogy „meg kell teremteni a tolerancia hangulatát a kultúrák és az irodalmak között. Arról van szó - hangsúlyozta -, hogy nem a nemzeti jelleget kell kisebbíteni, hanem kompatibilissé szükséges tenni egyiket a másikkal. Az eredetiség garanciája természetesen továbbra is a nemzeti nyelv.”

A jelenlegi — pontosabban az akkori - szlovák—magyar viszonnyal kapcsolatban Karol Wlachovsky helyzetértékelése nem volt valami bizakodó. „Nem szabad azonban arról sem megfeledkeznünk - mondotta -, hogy akik e kapcsolatokat ápolják és akik a nemzeti hovatartozásuktól függetlenül ma Szlovákiában, korábban pedig Felső-Magyarország területén éltek, azoknak legalább 150 éve igencsak nehéz dolguk van Aki pedig manapság tart fenn élénk kapcsolatot a magyar kultúrával, azt bizonyosan az úgynevezett rossz szlovák, de legalábbis a Szlovák Köztársaság engedetlen állampolgára jelzővel illetik, és ezek a jelzők még igencsak visszafogottak.”