Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - Gál Sándor: Tokaji aszú (2) (Emlékek és gondolatok a Tokaji írótábor évtizedeiről, esszé)
Gál Sándor „A nemzetek közötti kapcsolatok történetében különbséget kell tennünk a barátság és a szövetség között” — írja Giorgi Petrucchi professzor A Kossuth-legenda születése Olaszországban című munkájában, majd így folytatja: „A szövetséget érdekek határozzák meg, a barátságnak az alapja a közösen vallott mítoszok.” A Kos- suth-mítosz Olaszországban, az ismert dokumentumok szerint 1849-ben kezdett elterjedni. Az „Éljen Kossuth!” jelszóvá lett sok olasz városban, s az „olasz nemzeti eszme izmosodásával együtt született. Az Éljen Kossuth! épp ennek az új szimbolikus megjelenési formája.” „És ez az a mély örökség - fejezte be előadást Petrucchi professzor -, amelyet Kossuth Magyarországra testált: Kossuthtól kezdve mondhatjuk, hogy a magyar szabadelvüség a nemzeti szabadság olyan magyar irányzatában gyökerezik, amely a mai napig őrzi régi erejét.” Még Bohumil Doležal előadásából idéznék néhány olyan gondolatot, amely máig érő hatással volt - van - a magyar-cseh, illetve, ma már bizonyos áttételek következtében, a magyar-szlovák kapcsolatok nem éppen kedvező valóságára. Doležal Palackýra és Karéi Havličekre hivatkozva boncolgatja azt, hogy a nevezettek, az újkori cseh történelem megteremtője, illetve a cseh szabadelvű újságírás atyja miként vélekedett a magyarokról, s a magyar nemzeti mozgalmakról. „Bizonyos szégyenérzéssel kell bevallanom - mondta előadásában Doležal -, hogy első látásra szenvedélyes ellenzékiséggel, s már-már gyűlölettel gondoltak a magyar eseményekre. Ezen magatartásukat egyrészt a magyar politika sikereit kísérő valamiféle cseh féltékenység, másrészt pedig annak a hozzáállásnak a mély elítélése motiválta, melyet releváns magyar politikai körök időről időre a nem magyar nemzetiségekkel szemben tanúsítottak.” Doležal objektív feltárása mögött most lássuk a „gyűlölet” forrásait. Havliček 1848-ban a Národní Noviniban ezt írta: „A németek és a magyarok eleitől fogva a szlávok kárára voltak, a békeszerető szlávok mindenkor vereséget szenvedtek őrjöngő ellenségeiktől, akik aztán kemény jobbágysorsra kárhoztatták, hogy évszázadokon át gyötrődve hódolóik dicsősségét szolgálják.” František Palacký politikai munkáinak előszavában (Radhosť) Havličekéhez hasonló gondolatokat olvashatunk: „Ennek az ázsiai népnek - vagyis nekünk, magyaroknak - a sors különös kegyessége folytán megadatott az, ami rokonainak és elődeinek, a nála sokkal hatalmasabb hunoknak és avaroknak nem sikerült, mégpedig, hogy az európai földön megélt történetének ezredik évfordulóját ünnepelheti. Ám ha a magyarok - fenyeget keményen bennünket Palacký - sokáig úgy fognak viselkedni szomszédaikkal szemben, ahogyan azt emlékezetünk óta teszik, kezeskedem azért, hogy a második ezredév eljövetelekor nem lesz utóduk, aki még ünnepelhetné, vagy ünnepelni akarná emlékezetüket.” A XVIII. századi szláv térségben ilyen és hasonló gondolatok fogalmazódtak meg velünk szemben, s ezek terebélyesedtek tovább déli és keleti irányban egyként, s végösszegzésükben egyrészt Trianont adták, másrészt mindazt, ami a második világháború után bekövetkezett.
