Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - AICH PÉTER KÖSZÖNTÉSE 65. SZÜLETÉSNAPJÁN - Aich Péter: Haza (novella)
Aich Péter mintha megcsillant volna egy napsugár. Nocsak, mindig van remény. Amint hazaér, leveszi a kabátot, s a fűtőtestre ül. Forró lesz, nem sokáig fogja bírni. Mikor találnak föl egy rendes hőtárolót? Elraktározni a nyár melegét. A bensőség melegét. Mert minden kihűl. És mindig. A kályhák pedig elromlanak. Vagy a kazánok. Egy hülye porlasztó miatt, például. És aztán szét kell szedni az egészet. De volt már úgy, hogy hiába szedte szét. Akkor sem működött. Előfordul bármivel, hogy egy szép napon nem működik többé. Szerelőt kell hívni. Öreg ez már, mondja a szerelő, ki kéne cserélni. Mi mindent lehet megjavítani? Vagy kicserélni. A lelkemet, esetleg. Lehet-e? Még úgy-ahogy összebütyköli, de ki tudja, meddig működik. Nyáron kéne kicserélni, mondja a szerelő. Nehogy a legnagyobb hidegben mondjon végleg föl. Mikor lesz nyár? Nyáron bármi kicserélhető? Ha természetes meleg lesz, napsütéssel. Az érzelmeket. Ha majd hazaér. Meg kell vizsgálni. Talán mégis javítható. Akár a kazán. Idáig jó volt. Szívmelengető. Igen, idáig - meddig is? Persze a földgáz. A föld ereje. Érezte, hogy megfeszülnek benne az inak. Pedig csak a jelszó volt. A visszhangtalan parancs. A mozdulat akarata. Mozdulni, haladni. Haza. Ahol meleg van. Remélhetőleg. Talán. Ki tudja. Végre átjutott az úttesten. Micsoda előrelépés! A megálló üres volt. Senki emberfia. Mintha kiürült volna a világ. Most az autók is elmaradtak. Szél sem fújt. Mégis átjárta, befurakodott kabátja alá, bőre alá, onnan rohamozta zsigereit. Mi lesz, ha kihűl a szívem, gondolta. Ha hideg lesz, mint a lélektelen fűtőtest, amikor elromlik a kazán. A hőforrás. De a hideg irányt változtatott. A keze dermedt meg. Lassan fölfelé halad. Szét- áramlik. A zord ridegség. Milyen barátságtalan. Mikor jön a villamos? A sínekre állt, a távolba nézett. Jön valami? Mindig jön valami, vigasztalta magát, valami mindig jön. Sosem tudni. Váratlanul. Amíg vár valaki. Ha már nem vár senki, hiábajönne bármi. Közben eltűnt az égi tünemény. Meglehet, tévedett az előbb. Talán csak beképzelte, hogy oszladozik a köd. Ha megfeszülnek inai, mindig ez történik. Elképzeli, mint a meleg szobát. Leül a karosszékbe, a feszültség fölenged. Lehunyja szemét, s átadja magát a kellemes varázsnak. Máris fölmelegedett egy kissé. Szinte elálmosodott. Ekkor állt meg mellette a villamos. Alig ocsúdott. Fölszállt. A villamos üres volt. És fűtetlen. Legalább leülhetek, gondolta. Ez most elvisz, s nemsokára otthon leszek. Majd otthon. Ha majd hazaérek. Ott biztosan meleg lesz. Ha hazaérek. A fűtőtest. A karosszék. Ez most nem az. A villamos nagyot rántva elindult, az emberek majdnem leestek. Ja persze, csak ez az egy hely volt ü- res. Milyen szórakozott vagyok. Fölnézett. Valóban. Körülötte emberek állnak. Senki sem nézett rá. Csak állnak, ő talán ott sem volt. Egykedvűen maguk elé néztek a semmibe. Vajon mit láthatnak. Mintha nyitott szemmel aludnának. Az álmok gyakran kísértenek. De hiszen majd fölébrednek a megállón, vélekedett magában. Kiszállnak, beszállnak, ez az élet rendje. S hazamennek. Előbb-utóbb. Akár meleg a fűtőtest, akár nem. A megálló már majdnem az otthon. Csakhogy a villamos nem állt meg a megállón. Megszüntették volna? Az emberek sem néznek. Magukba süppedtek, mintha nem is lennének itt. Kifelé bámult az ablakon. Úgy tűnt, hogy a
