Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - AICH PÉTER KÖSZÖNTÉSE 65. SZÜLETÉSNAPJÁN - Aich Péter: Haza (novella)
Aich Péter Haza Elindult. Végre, gondolta, elindulhatok. Hűvös volt, eléggé hűvös, inkább talán hideg. Nem süt a nap, könyvelte el magában. Igen, a nap. Azért. Az égbolt szürke. Gyanús egyenruha. Unalmas, összeolvadt felhőboltozat. Nem is felhők e- zek, köd, egykedvű köd, cseppfolyós halotti lepel. Följebb húzta kabátján a cipzárt, előkotorászta kesztyűjét. Fújt a szél, úgy érezte. Furcsa, gondolta, szél fúj a szélcsendben. Olyan áthatóan. Nyirkosán. Ha majd hazaér, melegebb lesz. Ott. Talán. Működik egyáltalán a fűtés? Megpróbált visszaemlékezni, vajon bekapcsolta-e. Néha elfelejtette. Meg az is előfordult már, hogy elromlott a kazán. Vagyis nem kapcsolt be. Azaz bekapcsolta, de nem működött. Mert eldugult a szűrő. Olyan kis vacak. Amíg a gáz a fúvókához ér, teljesen beszűkül a vezeték. De a kis koszrészecskék ott is átférnek. Azért kell a szűrő. Már szétszedte egyszer. Vékony dróttal átpiszkálta, nagyokat fújt belé, a szűrőt benzinben is áztatta. Aztán megint működött. Mindig ilyen apróságokon múlik. Minél bonyolultabb valami, annál észre- vehetetlenebb a baj forrása. És több romolhat el. Megrázta a hideg. Bal kezén a kesztyű fönnakadt az órán, s nem bújt a kabátujj alá. Bizonyára ettől. Pedig a hideg a hátán ugrándozott, nem a kezén futott végig. A meleg, ha belülről jön, az más. Hát igen. Vagy az ég tudja. Talán szaporábban kéne lépni. De meg kellett állnia, mert autók jöttek. Nem mehet a túloldalra. Körülnézett. Az autók meg nem bírják abbahagyni, csak jönnek végeláthatatlanul, vadul. Az átjárónál sem állnak meg, hát még itt. Az úttesten ment, a parkoló autók mellett, hogy rövidebb legyen az út a másik oldalig. Ha majd átmehet. Ha szabad lesz az út. De a sarkon úgyis meg kell majd állnia. A villamos közben persze elment. Na, még ez is. Mikor jön megint? A villamos olyan, mint a nő, jutott eszébe a szellemesség. Ha az egyik elmegy, jön a másik. Na de a menetrend. Utolsó villamos is van. Aztán lehet gyalogolni, a láthatár felé. Ha ugyan látni. Most még igen. Az utolsó villamos messze még. Remélhetőleg. Meg kell várni. Nem kell utána szaladni. Persze, néha délibábot hajszolunk. Bár ki tudja. Talán nem is ez a lényeg. A haladás, igen, haladni, azt kell. Hogy meg ne álljunk. A sarkon mégis mindig meg kell állni. Ez már így van. Ha tetszik, ha nem. A kereszteződés rejtély. Mindig az. Sosem tudhatod, mi jön és honnan. Mert az autók is csak jönnek, jönnek, hol innen, hol onnan. Vagy a föld forog ide- oda, velem együtt, az autók meg állnak, s velem rángatózik e nagy teke, csak én mozgok, jutott eszébe. Megint hülyeségre gondolok, vélekedett tárgyilagosan. Pedig talán nem is olyan kába a gondolat. Mikor érek haza? Ez az alattomos hideg. Zsebre vágná kezét, ha kesztyűstül beleférne. Ám ez csak olyan tudat alatti mozdulat. Zsebre vágni a világot. Nem a világ az én kezem, legyintett. Ez az. így is lehet. így bizony. Legyinteni. Ez szintén mozdulat. Haladás? Mindegy. Megváltozik a szemlélet. A melegtől. Esetleg. Ha meleg lesz. Az égbolt szürke hályoga mögül
