Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - TALLÓZÓ - Elek Tibor: Darabokra szaggattatott magyar irodalom (?) (esszé)
TALLÓZÓ képviselhetőnek tartom továbbra is. Érthető, ha egy olvasó (legyen az akár kritikus vagy díjosztó kurátor) számára saját politikai értékválasztásától függően szim- patikusabb vagy antipatikusabb egy alkotó, de jó lenne, ha annak is tudatában lenne, hogy mások számára éppen fordítva is lehet. Miközben az igazi müvek idő- és értékállósága nem a beléjük foglalt politikai üzenetek függvénye, sőt, még talán a kurrens esztétikákhoz való viszonyuké sem, arról nem is beszélve, hogy a posztmodernnek is lényegéhez tartozik a plurális értékszemlélet. S jó lenne, ha épp a fentiek miatt, minél többen együtt tudnák vagy legalább akarnák látni irodalmunkat. Nem egységben, hiszen ezek után talán már hiú ábránd lenne a nyelven és az alapvető kulturális hagyományokon túl bármiféle egységről beszélni, de együtt a különböző részeit, irányzatait, melyek épp a nyelv és a hagyományok közössége okán összetartoznak. Irodalmunk jelenkori szétesettsége, megosztottsága olyan helyzet, amely történelmi, társadalmi, politikai okokkal ugyan magyarázható, de megváltoztatása a közeljövőben, erőnket valószínűleg meghaladó feladat. Csak rajtunk áll, csak a mi akaratunktól függ azonban az, hogy tagoltságával, megosztottságával együtt egybe lássuk-e azt, ami összetartozik. Én nem látok semmilyen okot, mely indokolná a magyar irodalom bármely múlt vagy jelenbeli értékének megtagadását, kitagadását (amire időnként mind a határon innen, mind azon túl láthatók példák) az egy magyar irodalom fogalmából és a jövőbeli (plurális értékszemléleten alapuló) nemzeti irodalmi kánonból. Az irodalmi alkotások nem egymás ellen íródnak, még ha az irodalompolitikai környezet némely résztvevői, olykor meg is próbálják egymás ellen fordítani azokat. Irodalomtörténészként, kritikusként nem tudok egyetérteni a Kukorelly Endrétől fentebb idézett gondolattal: „Egybelátni, tehát érdekmentesen látni, érdektelen.” Amikor egybe próbálok látni, akkor az az érdek vezérel, hogy a magyar irodalom értékeit, esztétikumuk természetétől és ideologikumuk tartalmától függetlenül, egymást erősítő sokféleségében együtt lássam, s ez talán mégsem érdektelen. Csoóri Sándor néhány évvel ezelőtt egy esszéjében így írt: „Ma semmit se tudok igazán. Mint egy mennyezetről lezuhant csillár, darabjaira esett szét irodalmunk. Azt persze látom, hogy termékenységben, divatokban, változatokban hihetetlenül gazdag, de, hogy ennek a gazdagságnak milyen értéke, súlya, kiterjedése van, nem érzékelem. A könyveink mögül hiányzik a többlet, amelyet mindannyiunk nevében Ady fejezett ki legegyértelműbben: »A tolakodó Gráciát ellöktem, / Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, / A Minden kellett s megillet a Semmisem.« Ez a hang már csak a múltunkból ismerős.”8 Bizonyára van igazság ebben is, s azért sem érzékeljük irodalmunk súlyát, mai jelentőségét, mert íróink és műveik korunkban mintha tudatosan nem vállalnák, vagy szándékaiktól függetlenül nem tudnák betölteni azokat a hagyományos szerepeket, amelyek évszázadokig fontosnak látszottak. Amelyekről nem csak Ady írt, de például Babits is, az Igazság szellemét életben tartó írástudók felelőssége, a „Világítótorony heroizmusa” kapcsán'1, vagy Márai, „az örök és igaz erkölcsi tapasztalást” és „az emberi látha
