Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - TALLÓZÓ - Elek Tibor: Darabokra szaggattatott magyar irodalom (?) (esszé)
TALLÓZÓ hozzáférés eltérő volta is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltoztatás előtti, író- társadalmon belüli szolidaritás szétzilálódott. Az időközben létrejött különböző írószervezeteket összefogni szándékozó Irodalmi Kerekasztal (Magyar írószövetség, Szépírók Társasága, József Attila Kör, Fiatal írók Szövetsége, Magyar írók Egyesülete, Független Magyar írók Szövetsége, Erdélyi Magyar írók Ligája, Magyar P. E. N. Club, írók Szakszervezte) kudarca mögött is alapvetően ezek az ellentétek álltak. A Magyar írószövetség kitüntetett szerepét nem tudhatta megtartani, mert az irodalom és intézményrendszere világában mindenütt túlsúlyra jutott, a szövetségen belül viszont rendre kisebbségben maradó inkább liberális szellemiségű, inkább posztmodern esztétikájú, illetve az esztétikai önelvűséget hangsúlyozó, ráadásul magát sikeresebben menedzselő alkotók kiválása és új szervezetük létrehozása, csak idő kérdése volt. Régóta látom én, hogy az irodalmi életen belüli jelenlétüket sokan harcként élik meg. Az azonban csak nemrég tudatosult bennem igazán, hogy irodalmunknak ez a sok-sok új értéket produkáló vonulata az elmúlt évtizedeket abban a tudatban élte meg, hogy helyreállt a világ természetes rendje: a hetvenes évekig, szerintük, uralkodó helyzetű, az új törekvéseket eltaposó, ugyanakkor egyre anakronisztiku- sabb népi, képviseleti irodalmat leváltotta, s így az őt megillető helyére került, az európai látókörű, progresszív, (poszt)modern irodalom. A hagyományosabb szemléletmódban alkotó, nemzeti elkötelezettségét hangsúlyosabban kifejező, a társadalmi szerepvállalástól sem idegenkedő, korábbi értékeihez újakat teremtő irodalom ugyanezt viszont úgy élte meg, mint cseberből vederbe esést: a kommunista diktatúra kultúrpolitikája általi korlátozottságát (a rendszerváltoztatástól függetlenül) felváltotta a balliberális-posztmodem ízlésdiktatúra általi korlátozottsága. E hamis tudatokba aztán mára szépen belemerevedtek a meghatározó értelmezői közösségek, olyannyira, hogy időnként a másikéról már tudomást sem akarnak venni, a másik eredményei, értékei iránt is gyakorta érzéketlennek mutatkozva, miközben a „sajátjaik” érdekében rendre összezárnak, egyre belterjesebbé válva, saját kánonokat formálva. Sajátos módon, leginkább épp az irodalmi életen belüli hatalmi pozíciókat elfoglaló táborra jellemző ez, a Szépírók Társasága által rendezett konferencia előadásainak többsége vagy a Magyarország irodalmi névjegye című CD is ezt példázza számomra. A meghatározó értelmezői közösségek között nemhogy párbeszéd (ami az említett konferencián azért csak létrejött), de még afféle átkia- bálás is ritka, mint Alexa gratulációja. Éppen a Magyar Hírlap hasábjain fogalmazta meg nemrég Tóth Erzsébet egy interjúban: „Most már nem egy magyar irodalom van, hanem önmagukat olvasó körök. Én az én köreimet olvasom, más a sajátját.”6 Nyilván leegyszerűsítő és sarkító egy effajta visszatekintés esztétikai és politikai értelemben is, a magyar irodalom sokszínűségét éppúgy kényszerűen felülírja, mint az egyéni meggyőződések árnyalatait, vagy az olyan tényeket, mint például az, hogy a nemzeti elkötelezettségét jobban hangsúlyozó, a konzervatív érték
