Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - TALLÓZÓ - Elek Tibor: Darabokra szaggattatott magyar irodalom (?) (esszé)
TALLÓZÓ színes, élvezetes, több irányba is távlatot nyitó, előre megírt hozzászólásszövegéből derült ki leginkább, hogy milyen bonyolultan sokszínű volt a korszak irodalma, s mennyi mindennel kellene számolni annak, aki az egészéről akarna valamiféle áttekintést nyújtani. Ugyanakkor ő többek között épp azt hangsúlyozta, hogy azért is reménytelen az elmúlt negyedszázadról irodalomtörténeti összegezést adni, mert „Egybelátni, tehát érdekmentesen látni, érdektelen. Az (én érdekes) olvasat(om) teremti meg a(z én) érdekes irodalma(ma)t: minden hozzá- és újraolvasás variál, hozzátesz vagy elvesz, megerősíti vagy aláássa, megdönti és újraszervezi a konstrukciót. Ennek megfelelően hozzám tartozik. Ennek megfelelően tartozik hozzám. Hogy annyi magy. irod. létezik, ahány olvasat, így túl egyszerű: az egészet a leírt stb. szövegek szövete adja ki, viszont a saját olvasat hasítja le az egészből a maga részét. Akkor járok el (a magam szempontjából - de említs más szempontot!) megfelelően, ha radikálisan kritizálok: konkrétan nem olvasom el a korpusz nem olvasandó (! na ez a kritika) részét. Miközben mégis olvasom.” Egy effajta olvasói, a- kár szerzői magatartás létjogosultságát én véletlenül sem kérdőjelezném meg. Ellenben úgy vélem, ha valaki irodalomtörténeti feladattal próbál szembenézni, egy ilyen kihívásnak igyekszik megfelelni, például az elmúlt negyedszázad magyar irodalmáról akar beszélni, akkor bizony elvárható tőle, hogy megpróbáljon a személyes preferenciáin, elfogultságain kívül is kerülni, hogy esetleg a „nem olvasandó- val” is számoljon, sőt, akár beszéljen is róla. (De vajon mi is az a „nem olvasandó”?) Mikor próbáljuk meg egybe látni azt, ami összetartozik, ha nem efféle alkalmakkor legalább? A konferencia előadóinak egy részét én többek között épp azért is bíráltam, mert úgy láttam, mintha a Kukorellytől idézettek (de éppen általa be nem tartottak, legalábbis abban a szövegében szerencsésen nem betartottak) szellemében nézték volna az elmúlt évtizedeket, s ennek következtében a magyar irodalom számos fontos alkotójáról és művéről nem ejtettek szót. Persze, Margócsy István hozzászólásának is volt igazsága, amikor azt mondta: az, hogy valakiről nem beszélnek, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem ismerik, nem olvasták, netán valamiféle hátsó szándékkal nem beszélnek róla. Ugyanakkor nekem meg az a tapasztalatom, hogy ha valakiről következetesen, rendre nem beszélnek (például ilyen alkalmakkor), akkor az egy idő után sokak számára úgy tűnhet, mintha nem is létezne. Az előadók többsége a Kukorelly és Bodor által is körvonalazott posztmodern paradigmaváltás szellemében beszélt, leginkább csak olyan alkotókról és művekről, akiket annak keretei között el tudott helyezni. Mintha más nem is történt, nem is létezett volna az elmúlt évtizedekben? Miközben nagyon érdekes belső ellentmondása például Kukorelly szövegének is, hogy e paradigma érezhető lényegi igenlése mellett a posztmodern uralmának unalmassá válását fogalmazza meg. Pedig, lehet, hogy csak kívül kellene lépni rajta, és mindjárt izgalmasabbnak, színesebbnek, értékesebbnek és történésekben gazdagabbnak látnánk az elmúlt évtizedek és napjaink irodalmát. Egy másik friss élményem, a Typotex Kiadó gondozásában megjelent
