Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - TALLÓZÓ - Elek Tibor: Darabokra szaggattatott magyar irodalom (?) (esszé)
TALLÓZÓ Az előadások többsége tehát Végei László igazát látszik alátámasztani az integráció elmaradását illetően, viszont maximálisan cáfolni látszik azt, hogy továbbra is erőteljes lenne az identitásvédelmi diskurzus értékképző elemeinek hangoztatása, hiszen a határon túli alkotók műveit szóba hozó előadók egyike sem illethető ezzel a megállapítással, sőt azon hozzászólók, Alexa Károly, Márkus Béla és jómagam sem, akik határon túli alkotóról való, majdhogynem megfeledkezést tettük szóvá, illetve más, olyan határon túli alkotókat is próbáltunk a diskurzus részévé tenni, akiket az előttünk szólók nem tudtak vagy akartak „az anyaországi moder- nitás” általuk vizsgált „nyomvonalába” illeszteni. Nem az identitásvédelem értékképző elemeinek hangoztatása hiányzott nekem sem (s úgy láttam, másik két hozzászóló társamnak sem), nem mintha a létjogosultságát megkérdőjelezném, hanem irodalomtörténeti helyzetfelmérésről lévén szó, egy tágasabb szemléletmód, a divatos trendekbe nem illeszkedő, de létező irányok, a hétköznapi diskurzusokban nem mindig szereplő irodalmi tények, értékek, akár egyéni utak számbavételének igénye. Szilágyi Zsófia azt mondta előadásában, hogy „azok a szerzők válnak nehezebben az irodalomról folyó diskurzus tárgyává, akik nem mozognak szinkronban az adott korszak teoretikus áramlataival”, s hogy mennyire igazat állított, azt tökéletesen illusztrálta ez a tanácskozás is. Napjaink teoretikus áramlatai ugyanis még mindig az összefoglalóan posztmodemként aposztrofált irodalom kottáját írják, jobb esetben abból indulnak ki, a konferencián nem is nagyon beszéltek olyan alkotókról s müvekről, akik tiem mozognak azzal szinkronban, legalábbis az előadók többsége nem. Bodor Béla nemcsak az említett igen jelentős életművekkel rendelkező, kisebbségi sorsban élő magyar írók közül nem vett be portrésorozatába senkit, de a tárgyalt korszak olyan jellegadó, értékteremtő alkotóit sem (némelyiküknek még a neve sem hangzott el), mint például Bertók László, Buda Ferenc, Csoóri Sándor, Faludy György, Gergely Ágnes, Juhász Ferenc, Marsall László, Nagy Gáspár, Szepesi Attila, Utassy József. De talán nem is mindig az irányzatos elfogultság akadályozza meg a kortárs irodalomról beszélőket abban, hogy szélesebb körből merítsék elemzési és példatárukat. Selyem Zsuzsa például, aki a 14 író között két erdélyit is bekapcsolt vizsgálódásai körébe, talán nem amiatt nem Bálint Tibor, Bogdán László, Mózes Attila, Sigmond István, Sütő András, Székely János, ill. Szilágyi István prózáját tárgyalta (hogy csak az erdélyi irodalomnál maradjunk- nem megfeledkezve ugyanakkor, az általa például szintén nem említett Brasnyó István, Dobos László, Gion Nándor, Grendel Lajos, Lengyel Péter, Pályi András, Spiró György, Szabó Magda, Temesi Ferenc, Vámos Miklós, Zalán Tibor prózájáról), hiszen többségüknek legalábbis némely műve akár posztmodern teóriák szempontjából is figyelemre méltó lehetne, hanem egyszerű személyes vonzalom, érdeklődés következtében. Mint ahogy a vajdasági írókat kiemelten tárgyaló Szilágyi Zsófiánál is szerepet játszhatott az, hogy az utóbbi években, a lap szerkesztőjeként, szorosabb kapcsolatba került az Ex Symposion munkatársi gárdájával. Kukorelly Endre rendkívül gazdag ismeretekről, élményekről tanúskodó,
