Irodalmi Szemle, 2007

2007/8 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században. (16) Novellisták a két világháború között (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (16)

A lázadás középponti motívuma az író egy másik kiemelkedő művének, a Csutorának (1930) is, amelyet a szerző kutya-regénynek nevez, tegyem hozzá, kicsit szerencsétlen módon, mert ezzel mintha valamelyest lefokozná a mű „komolyságát”, s mintha meg akarná téveszteni nemcsak mezei olvasóit, hanem az irodalomkritikusokat is. Hiszen Csutora és gazdája viadala olyan véres drámába torkollik, amely messze túlmutat a történet helyenként (főleg az elején) bájolgó egyszeriségén, s ez azért, szerencsére, nem kerülte el néhány kritikus, mint Sárközi György vagy Benedek Marcell figyelmét. Csutoráról a gazda egyik vendége, mellesleg nagy kutyaszakértő, megállapítja, hogy „gonosz” kutya, és Csutora valóban igyekszik is megfelelni ennek a nem hízelgő jelzőnek (akárha Kosztolányi Alfájának lenne szegről-végről rokona). Csutorának a származásával is bajok vannak: pulikölyökként sózták rá a feleségének karácsonyi ajándékot kereső gazdára, de ahogy nő, cseperedik, kiderül róla, hogy keverékkutya, részben harapós kuvaszok leszármazottja. Csutora egyre inkább kiszámíthatatlanná és alattomossá válik, majd amikor a gazda elhatározza, hogy poroszos nevelésnek veti alá, végképp „hálátlan” lesz, gazdája halálos ellensége. Kiderül, hogy egyénisége van, amit ember nem érthet és megtörni sem tud. „Csutora makacsul ragaszkodik élete legfőbb értelméhez, a szabadsághoz, melyet szüntelenül el akar venni tőle a törvényeket alkotó, szokások rabságába merevedett ember.”(l3) A legjobb mind a kutya, mind a gazdája számára az lesz, ha mielőbb túladnak rajta. Márai, szerencsére, úgy írja meg ezt a történetet, a kutya-regényt úgy lényegíti át „ember-regénnyé”, hogy eredményesen áll ellen a példázatosság kísértésének. Csutora konoksága, hajthatatlansága végül is tiszteletet ébreszt gazdájában. Márai Sándor a regény egy későbbi kiadásához írott utószavában így elmélkedik: „A házban egy ideje új kutya foglalta el helyét, megkapta az elköltözött nyakörvét és szájkosarát; Jimmy King a neve, hófehér, finnyás és szelíd, az őskutyáktól, a finn spitzektől származik [...] minden harapás ellenére Csutora sötét emléke mégis kedvesebb neki, mint a jóságos és szépséges Jimmy King erényei. Mert, amint halad az életben, botorkálva és tévedések árán kezdi megtanulni, hogy általában nem a szépet, a jót és erényt szeretjük - hanem mindazt, ami elnyomott, tökéletlen, ingerült és vicsorogva perelő, mindazt, ami nem az erény s a beleegyezés, hanem a hiba és a lázadás.”(l4)

Az Egy polgár vallomásai I—II. (1934, 1935) magaslat és fordulópont Márai Sándor pályáján, az életmű egyik csúcsa. Másfelől viszont több okból is zavarba ejtő mű, már a műfaji besorolása is gondot okozhat. Önéletrajz? Szociográfia? Fikciós regény? Hosszasan lehetne érvelni mind a három meghatározás mellett, az Egy polgár vallomásaira mégis inkább a müfajköziség a jellemző, akárcsak a Fekete kolostorra vagy a Puszták népére. Még az első kötet szociográfiai objektivitását is szüntelenül oldja a leírások vallomásos, szubjektív nézőpontja és hangvétele. A két kötet írói stratégiája is diametrálisan különbözik, olyannyira, hogy akár két különálló műről is beszélhetnénk, amelyet legföljebb a cím és a narrátor személye kapcsol lazán össze. De indokoltnak tűnik a Wilhelm Meisterre való utalás is (tanulóévek, vándorévek), vagyis hogy egy olyan nevelődési regénnyel van dolgunk, amelynek két szakaszát az első világháború éles cezúrája választja el.

Az Egy polgár vallomásaiban a polgár és/vagy művész dilemmája is élesen ve