Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században. (16) Novellisták a két világháború között (tanulmány)
Grendel Lajos gényeiben. Ifjúkorában Márai is fittyet hányt a polgári élet konvencióinak, tizennyolc évesen hátat fordított szülővárosának, Kassának, a polgári forradalom kitörése már Budapesten érte, ahol a fiatalon elhunyt kitűnő írónak, Török Gyulának volt a barátja, s az első hónapokban a Tanácsköztársaságnak is híve volt. Ezt a negyvenes években a szélsőjobb előszeretettel dörgölte Márai orra alá. Ilyen előzmények után magától értetődik, hogy pályája elején Márai nem a polgári irányzatok, hanem az avantgárd felé tájékozódott, s csak az első emigrációja utáni hazatérését követően fordított végleg hátat a kísérletező irodalomnak. A létbe vetettség, a történelmen kívüliség, a talajtalanság és gyökértelenség, a közelmúlt egyik divatos és unalomig csépelt szavával élve: az elidegenedés egzisztencialista közérzete a magyar irodalomban Márai két korai regényében is manifesztálódik (Idegen emberek, 1931; A sziget, 1934). Az egyén elmagányosodása és elidegenedése, amely az egzisztencialista tanokban nemsokára majd elméletekben is megfogalmazódik, nem következménye, hanem ellenkezőleg, előidézője a személyiség válságának, amely a harmincas, a negyvenes és az ötvenes években, Sámuel Beckett műveivel érkezve el végső állomásáig, az európai irodalom középponti, legdominálóbb témája. Az Idegen emberek és A sziget tekintetében sem divatjelenséggel állunk szemben. Az egyén tartósnak látszó biztonság- és identitásvesztéséről van itt szó, arról, hogy az általa teremtett és működtetett intézmény- és jogrendszer fölébe kerekedett az egyénnek és egyre inkább ellenségként fordul szembe vele. Az új idegenség tehát „nem a jelenségek rövid szemrevételezése után megfogalmazott címke, de az ember létállapotának összefoglalása az új történelmi korszakban" .im A zendiilők (1930) iíjú, koraérett lázadói, mint arra az irodalomtörténet-írás még ma sem rest rámutatni, nem csupán egyben-másban, hanem jellemükben, szituáltsá- gukban, lázadásuk irányában és célpontjában is közeli irodalmi rokonai Cocteau vásott kölykeinek a Gide „pénzhamisító” kamaszainak. Freudi hatásról is okkal beszélhetnénk. Az apák világa Márainál is cinikus és romlott, ahogy Gide híres regényében is, s a fiatalok nemzedéki mikrokozmoszának a tisztasága éppúgy látszat, éppúgy beszennyeződik, mint a francia írónál. Gyerekesnek s eleinte ártatlannak tűnő játékaikban a felnőtté válás (a romlás vagy romlottá „nevelődés”?) iskoláját járják ki, miközben az apák a maguk fizikai valóságában nincsenek jelen, mert kint vannak a fronton. Az a- pák távolléte azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy korrupt és züllött világuknak a mérgei itt maradtak a hátországban, messze puskaropogástól és ágyúdörgéstől, s eleve kudarcra kárhoztatnak bármiféle zendülést. Jogos tehát Olasz Sándor megállapítása: „A zendülők apák és fiúk, elvek és ösztönök, én és természet, szocializáció és korlátok nélküliség feszültségét úgy sűríti regénybe, hogy ennek az ellentétnek az idő- legességét, átmenetiségét is érzékelteti.”"0 A zendülők műfajtörténeti szempontból is fontos állomása a magyar regény alakulástörténetének és egyben alapvetése a Márai- regénypoétikának, amennyiben a magyar regény hagyományaitól jócskán eltérve redukálja a külső cselekmény szerepét a műben, s a hangsúlyt mindinkább a belső ábrázolásra teszi. Ezért történhet az, amiről Fried István ír: „A zendülők motívumstruktúrájában a mélylélektani elemek, illetve a belső történések »mélylélektani« nézőpontja igen fontos szerepet játszanak, ha nem éppen a legfontosabbat”.(12>
