Irodalmi Szemle, 2007

2007/8 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században. (16) Novellisták a két világháború között (tanulmány)

Grendel Lajos- De mért vagy te is zsidó? És mért vagy te pap? Mikor én jobb szeretnék úgy lenni, mint ők. Úgy inni a vért, mint ők, és úgy tenni mindent, mint ők.”

Múltnak és jelennek, hagyománynak és megújulásnak az ütközése olyan dilemmákat vetett föl Pap Károly számára, amelyekre a Zsidó sebek és bűnök (1935) c. vitairatában próbált választ keresni. „Pap Károly nem talál megoldást a zsidóság szellemi fennmaradására - írja kitűnő tanulmányában Beney Zsuzsa vallásilag a kereszténység vette át szerepét, népileg pedig — ha a cionizmust elutasítjuk —, és Pap Károly élesen el is utasította - szét kell forgácsolódnia az anyaországok köszörűkövén. Egyetlen lehetősége van még, egy etikai magatartás felmutatása: az emberi demokratizmus és az istenhit összekapcsolása.”®

Pap Károly szenvedélyes és kompromisszumokat nem ismerő igazságkereső volt, ha úgy tetszik, moralista, s talán ez az egyik oka annak, hogy a mi (materiálist kivéve) minden értéket relativizáló korunkban kevéssé érdekes a közönség számára. Igazságai olykor még kellemetleneknek is tűnhetnek. De ugyanakkor a magyar próza nagy művésze is volt, s erről sem lenne szabad megfeledkezni. S arról sem, hogy a novella műfajában sok emlékezetes művet alkotott (A már említetteken kívül pl.: A menyasszony és a vőlegény; Mária az öltözőben; Súgó kellene; Mosogatórongy; Csuromné istenkáromlása; Jézus beszéde Magdala határában; Jesuka; Irgalom; Azarel falusi estéje; Azarel Pestre érkezik stb.).

Az 1933-ban megjelenti nyolcadik stáció c. regénye első pillantásra művészregénynek tűnhet, burkolt vallomásnak művész és alkotás, művészet és igazság szövevényes viszonyáról, az igazi művész örök küzdelméről anyagával, az olyan művész belső tusáiról, aki, József Attilával szólva, nemcsak a valódit akarja megmutatni, hanem a valódi által az igazat is. Regénye azonban szétfeszíti a művészregények korlá- tait, s olyan etikai, társadalmi és emberi kérdésekre összpontosít, amelyek időfölöttien általános érvényűek, ha úgy tetszik, nemcsak egy adott korhoz és annak társadalmi an- tagonizmusaihoz kötöttek, hanem korszakról korszakra, nemzedékről nemzedékre újratermelődnek, miközben mégsem szakadnak el az adott kor konkrét társadalmi és emberi konfliktusainak és diszharmóniáinak realizmusától. A nyolcadik stáció egyszerre realista és szimbolikus-metaforikus mű, melyben a kétféle megközelítés egymástól szétválaszthatatlanná szervesül. A regény főszereplője Leviát György festő, amolyan krisztusi lélek, aki nem hallgatva idősebb és mizantróp, minden emberi kapcsolattól irtózó festő barátja, Bottyán tanácsára, elmegy erdei magányából az emberek közé, egy kis faluba, ahol stációképek megfestésével bízzák meg, ahol ha nem is egyik napról a másikra, de befogadja és szelíd, alázatos természetéért megszereti a falu népe, viszont gyűlöletté fokozódó ellenszenvvel tekint rá a helyi hatalmat képviselő főszolgabíró. Leviát oldani szeretné a kettejük közötti konfliktust, s Krisztus alakjában szeretné megörökíteni a bírót, ám az mégis az egyik római légiós alakjában ismer magára, s a festményt, amely mindenki tetszését elnyerte, alattomos módon megsemmisítteti. Leviát visszatér Bottyánhoz az erdőbe, ám a történetnek még nincs vége. Leviát falusi szállásadónője, a vénlány Giza, aki beleszeretett a festőbe, megöli a bírót és magával is végez, Leviát pedig „elindult azon az úton, ami oda fog vezetni nemsokára, ahová Boty- tyán már eljutott: a magánossághoz...”