Irodalmi Szemle, 2007

2007/8 - Gál Sándor: Tokaji aszú (1) (esszé)

Tokaji aszú (1)

lót készíteni, akkor elég nagy bajban van. Egyrészt, mert amikor a rendezvény folyamatos - évenkénti - részese volt, nem gondolt arra, hogy mindarról, ami ott és akkor megtörtént, egykor - nemcsak önmaga számára, hanem az utánunk következőknek is- számot kell adnia. Ez alól a pazarló hanyagság alól magam sem vagyok kivétel, sőt szabályt erősítő lelkiismeret-furdalással be kell vallanom, hogy bár írtam néhány cikket - az előzőekben kettőt besoroltam e dolgozatba -, sőt emlékezetem szerint feljegyzéseket is készítettem az akkori tanácskozásokról, amelyek valahol megjelentek, vagy irományaim között kallódnak-porosodnak, s ezek hiányában csak valami nagy, általános tablófélét tudok fel- és megidézni magamban. Arról, hogy a Tokaji írótábor az akkori világban olyan eretnek rendezvény volt, ahol nem csupán az irodalom gondját-ba- ját vitatták, tagadták, vagy igenelték a jelenlévők, hanem a magyarság, s benne a határon túliak hétköznapi sorskérdéseit is az asztalra tették. Akinek az emlékezete elé nem hullott valamiféle felejtéssorompó, az bizonyára emlékszik arra, hogy abban a korban ilyen gondolatok felvetése egyáltalán nem volt kockázatmentes vállalkozás. Sőt, igencsak kockázatos volt, hiszen a jeles internacionalizmus a nemzetet kizárólag határtól határig ismerte. Ma már egyszerű történelmi tényként kezelendő, hogy a tokaji találkozások, az ott elhangzott előadások, és nem egy esetben heves viták tüzében fogalmazódtak meg azok a gondolatok a magyar irodalomról és sok egyéb olyan kérdésről, amelyeket sorskérdéseknek nevezhetnénk, s amelyek ezt a negyed századot jellemezték, vagy ha úgy tetszik, egybeabroncsozták, akár a tokaji boroshordókat a vaspántok. Ez, ugye, még metaforaként is elfogadható.

Székelyhídi Ágoston „Nemzeti és irodalmi önismeret” című írásában, amelyet a miskolci Észak-Magyarország 1999. augusztus 16-i számában közöl, ezt a kezdeti szakaszt így jellemzi: „Első korszakában, 1972 és 1990 között az államszocialista diktatúra és a szovjet birodalmi függőség szorításában tette a dolgát. Ahogy lehetett, ahogy tudta. Főleg a közvetlen közösségi élet feltételeinek megteremtésére figyelt és figyelmeztetett. Emberi, szellemi, települési közösségek tudatosításában és szilárdításában látta a jövendő nemzeti közösség felépítésének útját-módját. Kérdezték akkor s azóta is: mi köze volna ennek a közvetlen környezeti kötődésnek irodalomhoz, szellemhez, európai nemzethez? Kevés is, sok is. Ott és akkor újra az alapozással kellett kezdeni. Nemzet és irodalom kívánatos kölcsönhatásának alapozásával. Jelesül annak az előmozdításával, hogy az irodalom, a szellem újra megfogalmazza a nemzeti közösség önrendelkezési igényét, felébressze szándékát. Egy kicsit aztán ebben az igényben és szándékban is élt a nemzet. A remény így mutatta. Utólag elmondhatjuk, hogy a valóság is.”

Lényegében a Tokaji írótábor történetének első szakaszát ezzel le is zárhatnám. A nagy fordulatot, megújulást az írótábor életében az 1990-es esztendő hozta. Azok a politikai és társadalmi változások, amelyek átrendezték Európa keleti térségét, az írótábor lehetőségeit és kereteit is kitágították. Ha nem hangozna kicsit nagyképűnek vagy fellengzősnek, azt mondanám, hogy ettől kezdve lett a Tokaji írótábor az egyetemes magyar irodalom fóruma. Ha mégsem fedi ez a megállapítás a teljes igazságot, akkor azt kell, hogy mondjam: ez nem a kuratórium és az alapszabály fogyatékosságából következik vagy következett, hanem a magyar írótársadalom sajnálatos megosztottságának és bizonyos fokú „arisztokratikusságának” a természetéből. Én ugyanis úgy vé