Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - Gál Sándor: Tokaji aszú (1) (esszé)
Gál Sándor volt, majd még később, de még azon a napon a főszerkesztőt, Gulyás Mihályt is felkerestük, Boldván. Aztán nemsokára Kassán a Thália Színházban vendégül láttuk a lap szerkesztőségét, munkatársait egy irodalmi esten, s a következő tavaszon mi utaztunk, itteniek Miskolcra és a környező falvakba. Szóval, valahogy így kezdődött. Akkor még nem volt Tokaji írótábor. De amikor lett, a hetvenes évek első harmadában, ez a kapcsolat már eleven volt, létezett. Ma úgy mondanánk, hogy a régió kulturális és irodalmi élete egységesült. Persze, azt is mondhatnánk, hogy az akkori - nem nagyon tágas - lehetőségeket kihasználtuk arra, hogy azokat az érrendszereket, amelyeket valamikor a messzi Trianonban leszorítottak vagy elmetszettek, megújítsuk, helyreállítsuk. Mostanról nézve e mozdulatban több volt az ösztönösség, mint a tudatosság. Ugyanakkor ennek a kapcsolatnak az egyik eredményeként kerülhettem el aztán a Tokaji írótáborba, s mostanra kiderült, hogy én voltam az első „külföldi” író, aki eljutott ebbe a táborba. Jól emlékszem, Hegyi Imre - akkor a Hazafias Népfront megyei titkára volt - még koszorúzásra is felkért ebbéli minőségemben. Bevallom, kellően meg is illetődtem ott és akkor, mert a kérés bizony készületlenül ért. Az azonban tény, hogy ebben a táborban én jól éreztem magamat. Nem azért, mert tá-„boroztunk”, hanem azért, mert tucatjával ismerhettem meg azokat a magyar írókat, akiknek verseit, novelláit könyvekben, folyóiratokban már korábban olvastam. Ugyanakkor azt is be kell vallanom, hogy az időben maga Tokaj nem nagyon nyerte el a tetszésemet. Elhanyagolt, szürke, megsüllyedt városkának láttam, s leginkább a málló vakolatok maradtak meg emlékezetemben. S arra is emlékszem, hogy egy fogadáson - a mellettem ülő Bata Imre biztatására - a városi tanács nagytermében ezt szóvá is tettem, mondván, hogy az olyan városnak, amelynek neve a Himnuszban szerepel, adnia kellene magára. Tudom, hogy nem ennek a hatására, de ahogy múltak az évek, s ahogy újra és újra ellátogathattam Tokajba, tapasztalhattam, hogy változik, csinosodik, s mostanra úgy megiijodott, ahogy mi, akkori fiatalok, simán megöregedtünk. Ám az a fordított állapot számomra egyáltalán nem riasztó, sőt, van benne valami olyanféle kvinteszencia, mint a tokaji hegy levében... Lehetséges, hogy mi, egykori - és mostani - táborba járók hasonlóan értünk valamivé, ahogy az óborok aranya-zamata-íze?! Bárha így lenne... Ez irányban azonban elég nagyfokú bennem a bizonytalanság! A harmadik Tokaji írótáborban voltam első ízben, s akkor a még csak formáló- dó-alakuló írótáborról a Hét 1974. 38-ik számában foglaltam össze táborbeli élményeimet „A Tokaji Írótábor” cím alatt, imigyen: „Tokaj városa tavaly volt kilencszáz éves. Híre, bora az országé. Nevét Kölcsey beleírta a Himnuszba: »Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtetél«”. Kevés város van e világon, amely egy nép himnuszában így megszólalt, megszólalhatott. S nem ok nélkül, ezt Kölcsey mindenkinél jobban tudta. Az ok pedig maga a történelem. Az időbeni távolság, amely szertegyökerezett a nemzet tudatában, s a- mely a világ tekintetét erre fordította. A szőlő és a bor révén, amelynek illata, íze páratlan és utánozhatatlan e földön. Maga a település már a honfoglalás idején is fontos szerepet töltött be: hídfő
